Savonán és Santa Marinán keresztül potyautaskodtam a Francia-Olasz határon fekvő Ventigmigliába. A határváros, ami csak egy pont volt a térképen, számomra pár nap alatt/után az egyik legfontosabb és kedvenc helyem lett az út alatt. Próbára tette a bizalmam, a türelmem és a kitartásom és visszaadta otthonom szép emlékét, amikor még több boldogságot leltem benne [az otthonba]. Dehogy figyelmetlenül mondanivalóm elé ne rohanjak, haladjunk időben együtt a történtekkel.

Már a vonatról szembetűnő a magas sziklafal, ami köré a város épült. Habár természeti képződményről van szó, legalább olyan szép, mintha mesteremberek keze rajzolta volna vonalait. A tetején a természet az úr a lábánál pedig az emberek. Utat sem ekkor sem később nem találtam fel, de még alulról nézve is elég gyönyört nyújt számomra a kellemes látványa.
A tengerpart nincs messze, viszont az kavicsos. Észak felé havas hegycsúcsok emelkednek ki a távolban ami a szerpentines utakon relatív hamar megközelíthető. A levegő számomra kiemelkedően jó, ezért az emberek kint töltik a szabadban a szabadidejüket, mint nálunk a kilencvenes években, amikor még volt közösségi élet a városokban. Ja! És nem az okostelefonjukat nyomkodják, hanem kreatívan elfoglalják magukat egymás társaságában, különböző játékokkal, sportokkal vagy figyelmes beszélgetéssel.

Attól függetlenül, hogy milyen jól éreztem magam, szerettem volna hamar továbbmenni, mert elfogyott a valutám és sehol nem találtam egy pénzváltót vagy egy olyan bankot ahol ismerik a forintot. Gyakorlatilag pénz nélkül voltam már, ezért először az élelemről kellett gondoskodnom. Ekkor fordult elő legelőször velem, hogy idegen embertől ételt kellett kérnem, ezért olyan szégyenlős voltam, mint amikor először ágyaztam meg az utcára.

Végül is a szükségletek győztek és bementem egy pékségbe, s bemutatkozásként elmeséltem honnan jöttem, hová megyek, mi céllal és nincs már használható pénzem, de nagyon éhes vagyok. Ez mind időpocsékolásnak bizonyult, mert az eladó egy mukkot sem értett a mondandómból csak kérdő hanglejtéssel körözött a hasán (ahogy mi is mutogatjuk mikor éhesek vagyunk). -Sí, sí. Euro zero.- olaszos gesztikulációval válaszolva kérdésére. Majd természetes bólintással elkezdett pizzát és különböző péktermékeket becsomagolni, nekem adta és elköszönt. Nem akartam tovább húzni az időt és a szerencsémet, ezért kiálltam stoppolni az autópálya felhajtóhoz, de Franciaországban nem akartam megállni, tekintve a terrorfenyegetettséget illetve ekkor még élt bennem az előítélet, hogy csigazabáló burzsujok akik miatt elvesztettük Magyarország 2/3-át Trianonban, s egy fuvarral akartam eljutni Spanyolországig. Aznap nem találtam fuvart, úgyhogy megint ételt kellett kérnem amit szívesen adtak a helyiek. Az egyik kávézóban épp záróra volt és nekem adták mind a megmaradt szendvicseket.

A tenger éppen 3  m magas hullámokkal és orkán erejű széllel tombolt,s szóba se jöhetett, hogy a parton töltsem el az éjszakát. Az áramból is kifogytam, ezért a vasútállomást tűnt a legjobb szállásnak az éjszakára, de az mind tele volt sötétebbnél sötétebb migránssal (körülbelül 200-an voltak), akik mind ott aludtak, hogy hajnalban megpróbáljanak átkelni a francia határon. Mivel jobb helyet nem találtam a hideg ellen, maradtam de a sok száz bámuló szempár nem hagyta, hogy nyugodt álomba szenderüljek, ezért kerestem magamnak valami elfoglaltságot. Egy kevésbé zsúfolt sarokba indultam el olvasni, (mivel már minden készülékem lemerült) kiszúrtam, hogy 4-5 srác egy bankautomata szerű doboz körül ácsorog és töltik a telefonjukat. Ahogy néztem őket a technika ellesése kedvéért, szóba elegyedtem az egyikükkel. Egy fél óra beszélgetés után a többiek is körém gyűltek, s a csöndes vérszemes migránsok össze-vissza vihorásztak körülöttem. Helyet szorítottak az én telefonomnak, ételt és jó társaságot hoztak nekem és mind jól éreztük magunk. Később felajánlották, hogy aludjak köztük mert őrségként valaki mindig ébren van a cuccok és az emberek miatt, de ezt bizalmatlanságból elutasítottam. A naivitásom miatt még nem raboltak ki sose, de más téren volt elég rossz tapasztalatom, hogy ilyenkor ezt tartsam helyesnek. Végül az álló vagonok között egy padon feküdtem le a biztonsági kamera elé. Egy ismerősöm üzente, aki mögött több kilométer van mint mögöttem, hogy van egy nagy kamion terminál az autópálya mellett és onnan biztos találok egyenes fuvart Spanyolországba. Reggel miután több boltból is kértem elemózsiát oda mentem stoppolni, de nem lehetett gyalogosan megközelíteni semelyik irányból. 3 óra keresgélés után találtam egy bejárható ösvényt, de elég rizikós volt. 2 kerítés betonfal, vasút zárt autópályafeljáró és zárt parkolón kellett keresztül vergődnöm, figyelve arra, hogy a se a parkolóőr, se a rendőr ne vegyen észre, ami végül sikeres mutatványnak bizonyosodott. Bejutottam ugyan a terminálra, de egyetlen kamion se vitt el és ha mondták is hogy elvisznek, pár perc után otthagytak. Éjszakára visszamentem az állomásra és a tegnapi csevejt folyattuk tovább. A rendőrökkel is beszélgettem, akik külön figyeltek rám kérésemre, ezért mertem a többi állomáslakó között aludni, s másnap reggel megvolt mindkét vesém, végtagom, sőt még a táskám is teljes tartalmával együtt. A ezen a napon is ugyan az történt, élelmet kértem, átmásztam az akadályokon, órákon át álltam az út szélén és ezen az éjszakán is vissza kellett mennem az állomásra. A negyedik napon úgy keltem fel, hogyha délig nem visz el senki hazafordulok, mert bár nagyon tetszik a hely, meguntam a koplalást és az út szélén várakozást a semmire, s talán honvágy is kezdte nyomni a szívemet.

10 óra körül elhagyott a remény, de büszkeségből a delet megvártam… volna, de Isten akaratából 11 órakor mellém állt egy spanyol rendszámú kamion, aki szívesen magával vitt. Csak intenie kellett és egy pillanat alatt elfelejtettem az elmúlt napok gyötrelmeit és egy rugózó székből csodálhattam, ahogy elzúgunk a francia riviera felett.
Itt fektettem le a spanyol nyelvtudásom alapjait, mert közös nyelvként csak a mutogatás működött, és a 8 óra activity alatt sikerült rám ragasztania egy-két szót, aminek később hasznát vettem. A direkt fuvar Ibériába nem jött össze, mert a kamionnak útközbe kiadták, hogy Tolouseba kell mennie. 1 éjszakát Narbonne benzinkútján töltöttem, előtte kaptam a kamionostól is ennivalót, így másodnap jól kipihenve magam várakoztam következő kamionra ami elvisz. Bár a kamionok felé fordultam, 10 percenként személyautókból kérdezték, hogy elvigyenek e Tolouseba. Pár óra után valaki Barcelonába ajánlotta fel fuvart, beszálltam melléjük és Girona mellett kikéredzkettem s az elkövetkezendő hetet emez középkori vár falai között töltöttem.

2 hét majdnem folyamatos utazás után a szervezetem igényelt már magának egy kisebb pihenőidőt. Szerencsémre a vonat ablakán keresztül észrevettem egy kis városkát La Speiza és Genova között. A neve Monterosso és alig 200 lélek lakja, tengerpartján csupán a hullámok zúgása ver kisebb zajt a környéken.

Később megtudtam, hogy Monterosso nem egy, hanem kettő községet foglal magába, mindkettő ugyanúgy a tengerpart szélén haladó hegyek völgyében fekszik, közvetlenül a parton, s alagutak kötik össze a két területet.

A vasút elég messze van a házaktól, hogy zaja ne keltsen frusztrációt, de megfelelő távolságra a kényelmes üdüléshez.

Nyáron valószínűleg ide is befolyik a turistatömeg (itt a több ezer helyett több száz értendő), s kiszorítja a csenedes nyugalmat, ami az adottságokat tekintve nem is meglepő.

Az Appenninek (hegység) elszigetelik az ott pihenőket a világ gondjaitól, egyben kiváló kirándulási lehetőséget nyújtanak, például tanösvények kialakítására is. Egzotikus növények nyernek életteret a kolostor falain belül is. A világörökségi listára is felkerült ez a barátságos kis falucska, részben a festői tájnak, másrészben pedig az ember és természet harmonikus együttélésének szimbólumaként.

Történelmileg háborúk és híres legendák nem jutottak a fülembe a helyről, de maga a község kora eleve tiszteletre méltóvá teszi magát a másfél évezredes (a helyiek szerint több) alapításával. Az évszázadok során őrtorony és kolostor is helyet kapott, mik a szerény település szerény büszkesége, oldalán a tenger felé néző 14 m magas Neptun szoborral.

A lakosság száma és mérete nem a kalandor utazók paradicsomává teszi, ám pihenőhelyként az egyik legjobb nekik és bárki másnak is. A fent felsoroltak 1 hétre elegendő programot biztosan kínálnak, én csak addig tudtam pihenni amíg az időjárás engedte.

Érkezésemkor évszakot tekintve kifejezetten kellemes időben volt részem. A tengervíz hőmérséklete a nyaraláskor megszokotthoz képest kissé hidegebb volt, így is finom fürdővel lehet tölteni az időt.

2-3 napig pihenéssel, sziklamászással, kirándulással és minden egyébbel mulasztottam az időt, s egyéb programokkal, amit vakáción szoktunk csinálni, azzal a kivétellel, hogy apartman helyett én egy bokorban aludtam a szabad ég alatt.

Harmadnap viszont erős záporok öntözték meg a földet, ami továbbindulásra késztetett. Amikor épp nem esett meglátogattam még egy-két kisebb várost Genováig, de tekintve, hogy ezek a látogatások pár óránál nem tettek ki többet, nincs mit mesélnem róluk s képeknél többel nem szolgálhatok.

Sajnos Genovában is akadályozott az erős eső, de a hely történelmi szerepét tekintve mindenképpen meg akartam nézni magamnak.

A körülbelül 2500 éves település, főként a kikötőjéről híres (a Földközi tenger  második legnagyobb kikötője), amit a görögök alapítottak, karthagóiak leromboltak, rómaiak felépítettek, és az évszázadok során megfordultak itt az arabok a hunok, a gótok, a franciák és más népek. Városállamként is nagy sikerei voltak, de az olasz egyesítés is innen indult a XIX. században.

Itt született Kolumbusz Kristóf és itt található a ma még működő legidősebb világítótorony a világon.

Sajnos az emberi szükségletek és az említett rossz idő elvonták figyelmemet a város dicsőségeiről, és ezek leküzdése lett a programom. Ettől persze nem marasztalt el, hogy csodálhassam az építészek remek munkáját. Elképzelni is rossz milyen nehezen vésték ki a sziklákat és építettek többszintes házakat azok teraszaira.

Persze az olaszok szeretnek sikátorokba mászkálni, ami mindig egy kis izgalommal tölt el engem is.

Az építészet tanulmányozása közben igyekeztem valami ételt is szerezni magamnak, mert kezdtem kifogyni a pénzemből. Az utcák tele vannak narancsfákkal, s finomnak tűnő terméseik szabadon kínálják magukat, de azokból nem szabad enni, mert vadnarancsok.

Vasárnap volt, ezért a boltok zárva voltak és egy piacot kerestem, de ha volt is, azt elmosta az eső. Sok kilométer után, sikerült találnom egy éjjel- nappalit, ami nyitva van a 7. napon is. Persze ez jóval drágább mint más szupermarket, de más választásom akkor csak az éhezés volt, amit sose kíván az ember. Körülbelül 20 perce mászkáltam fel-alá a boltban és nézegettem az árakat szörnyülködve, mire az üzlet fiatal vezetője odajött hozzám gyanakvó tekintettel s megkérdezte: -Segíthetek?- Elmondtam neki, hogy éhes vagyok, de túl drágák nekem itt az ételek és nem találtam más boltot sehol. Ő is kedvesen elkezdett kíváncsiskodni én pedig illendően válaszoltam is, honnan és hogyan jöttem illetve hova tartok és miért csinálom. A mondandóm végére a gyanakvó tekintet elismerő és tiszteletet adóvá változott, majd megígérte, bármit veszek nála (élelmiszert) féláron nekem adja és így is tett.

Már csak szállást kellett találnom éjszakára, mert se parkot nem láttam ahova sátrat verhetnék az eső ellen, se olyan fedett helyet ahol biztonságba tudtam a holmimat amíg alszok. Egy ismerős tanácsára szeretetszolgálatokat kerestem, de a megadott címeken csak egykori nyoma maradt ezeknek.

Éhesen, fázva, elázva és szerelmi bánat nyomása alatt visszamentem a vasútállomásra átvészelni az éjszakát. A hajléktalanok is oda húzódtak be, ami számomra azt jelenti ez volt a legbölcsebb döntés. Székben ülve, fejemet a táskámra hajtva aludtam, de éjjel 1 óra körül két rendőr ébresztett fel egyesével mindenkit. Hozzám érkezve az igazolvány nélküli igazoltatást mutatták be és közölték, hogy nem lehet vonatjegy nélkül itt lenni. El is kezdtem öltözködni, hogy legrosszabb esetben a wc-re megyek aludni, de a komoly fapofa mögül elvigyorogták magukat, majd visszaültettek, hogy csak vicceltek és aludjak jól… A véleménynyilvánítást meghagyom, nektek róluk.

Másnap a kikötőben próbáltam kamiont fogni egyenesen Spanyolországba, sikertelenül. Így nyertem egy visszautat a vasútállomásra, hogy továbbmenjek Ventimigliába…

A második rész hamarosan érkezik az egyik kedvenc helyemmel, ahol kis híján hazafordultam.

Ottaviánóban töltött nyugodt napjaim után kisvasútra szálltam és a Vezúvot megkerülve Nápoly felé vettem az irányt.

Nápoly aurája teljesen különleges. A kosz, a szemét, a por vastagon takarja az utakat, a falak tele vannak firkálva graffitivel és bármelyik percben kirabolhatnának. Nem véletlenül hívják a zsebtolvajok vagy zsiványok fővárosának. Kíváncsi kalandozásaim során, olyan környékekre tévedtem be, amelyeket érdemesebb lett volna elkerülni, mert csak a szép mosolyomnak és a szerencsémnek köszönhető sértetlen kijutásom.

Ezzel a központ közelében lévő fekete negyedre utalok. Itt már közel sem voltak olyan barátságosak, mint az ország északi részein. Az utcák inkább egy szomáliai háborús övezetre hasonlítottak, mint egy több száz éves Itáliai városra. A feketék tekintetéből sugárzott az agresszió, durvaság és a legcsekélyebb erőfeszítéssel sem viszonyozták színlelt mosolyomat. Az biztos, ha bármelyikük is akár egy barátságos köszöntéssel szól hozzám, fellököm és olyan gyorsan elfutok, ahogy a cipőm se bírja. Erre szerencsére nem került sor, mert elég hamar kikeveredtem a látókörükből. A feketék után a digókkal hozott össze a sors.

Aki látott már Piedone filmet, tökéletes képe van arról, hogyan kell Nápolyt elképzelni, zsebeseivel együtt. Ezen okból nem is töröm magam az ottaniak részletes leírásával, mert ezt más források jobban tudják érzékeltetni. Amit viszont kiemelnék, hogy a sok rablás, erőszak és nyomor (vagy látszólagos nyomor) ellenére is látok vidám gyerekeket és tettre kész aktív fiatalokat (akikből szubjektív megítélésem szerint egyre kevesebb van itthon, sajnos). Van bennük életerő és büszkeség otthonuk iránt.

Szerettem volna tovább maradni és jobban megismeri az ittenieket, szokásaikat, gondolkodásukat, de biztonságom érdekében napnyugtakor elhagytam a várost. A vasútállomáshoz vezető úton viszont több kellemetlen alak volt, mint amire számítottam. Először két rendőrt láttam, akiktől csak útbaigazítást kértem volna, de az 50 m-en ami köztünk volt, legalább 3 muksi akart kizsebelni. Általános megközelítésként a “legújabb, eredeti” iPad-et vagy iPhone-t akarják eladni, nagyon olcsón, csak nekem (ma már a márkás óra nem menő… ). Amíg az egyik kezükkel beletolják az enyémbe [kezembe] az árut, a másikkal már nyúlnak is a zsebem felé olyan természetességgel, mint az emberek beszélnek és a madarak repülnek.

Azért hiába a nagy hírnév, ezek a tolvajok közel sem olyan ügyesek, mint elképzeltem. Kezüket visszatoltam, mielőtt még veszélyesen közel nyúltak volna, s remek üzleti ajánlatukat (100 euró 1 iPhone 6s és 1 iPad 4-5?+ hasis) elszalasztva igyekeztem továbbmenni. Sajnos 3 lépésenként hasonló akadályokba ütköztem, egyszer jobbról aztán balról, de Istennek hála ugyanolyan könnyedséggel kezelni is tudtam őket, mint előbb említettem. A rend őreire ott sem számíthattam. Amit tudtak mind megtették, hogy akár a szóba elegyedést is elkerüljék. Gyanítom ők is kapnak valami részesedést az “üzletből”, hisz mindez a szemük előtt zajlik (nem csak velem) mégis inkább az eget nézegetik, mint cselekednének bármit is az áldozatok javára. Kár tovább fecsérelni erről a szót, ott ebből élnek az emberek és nekem sem esett testi vagy anyagi bántódásom amiért panaszkodhatnék, ráadásul a vontra is fel tudtam lógni félútig Rómába.

Fossiano kisvárosában szállítottak le, meleg, nyugodt kis vasútállomáson töltöttem az éjszakát egy kisebb kitérővel.

Mikor kiürült a váró az egyik sarokba lefeküdtem a csövező cuccaimban [hálózsák, polifoam], de éppen csak befészkelődtem, egy faszi bejött és meghívott vendégnek. Angolul nem tudott, de kézzel lábbal megértettük egymást (ház, zuhany, kaja, 30 km..stb), végül elfogadtam a meghívását, ami később kiderült hibás döntés lett.
Addig minden rendben volt, amíg házhoz értünk és lezuhanyoztam. A gondok akkor kezdődtek, amikor befejeztem a tisztálkodást és félmezítlen jöttem ki tiszta ruháért, s elkezdett nekem udvarolgatni a lábaimmal kapcsolatban. Furcsáltam, de nem akartam hálátlannak tűnni a segítsége után, de odáig húzta türelmemet, hogy a végén kénytelen voltam az lenni. Sajnos nem vette a lapot, hogy nem vagyok kíváncsi a masszázs, masszászra se arra, hogy a fejét az ölembe dugja, hátsó szándékairól nem is beszélve. Így megkértem, majd követeltem, hogy vigyen vissza az állomásra.
-Probrlemo?
-Problémó!!!
Ez a párbeszéd hangzott el legalább 10x, kiegészítve néhány ” csak egy kicsit maradj még” és “feszítsd meg a lábadat” kéréssel,  mire végül hajlandó volt visszavinni oda, ahol talált.

Másnap reggelén az első vonattal visszatértem Rómába, ezúttal több bátorsággal és programmal. Az épületek szépek, a helyiek nagyon mutogatják vallásosságukat… ezeket szintén nem kell ismertetni. Aki pedig mégis hiányolná attól elnézésemet kérem, de félek, hogy a többséget inkább untatnám vele a jól ismert dolgok részletes leírásával.

Érdemes mindenféleképp eljönni és megnézni, de aki kalandra vágyik más helyeket jobban tudok ajánlani. Aki persze úgy utazik, mint én, mindig történik valami még itt is. Ha Rómában van az emberfia, magától értetődően elmegy a Vatikánba is. (megj. a szelfibotokat áruló feketékkel vigyázni kell. Ők is tolvajok csak óvatosabbak, mint a Nápolyi kollégáik. A Vatikántól nem messze voltam szemtanúja, ahogy egyikük megpróbált letépni egy női válltáskát, tulajdonosa figyelmetlenségét kihasználva.)

A határon szigorú ellenőrzést tartanak, nem lehet bevinni, se kést, se tűt, se ollót, se termoszt… Egyszerűbb lett volna, ha az egész táskámat ott hagyom, ez persze “impossible”, hangzott el az olaszok kedvenc szava. Szerencsém volt, pont misét tartott a pápa, így ezt is kihúzhatom a bakancslistámról.

A “szentlélektől feltöltődve” visszamentem a dolgaimért, s egy perc alatt az ördögöt hozták ki belőlem. Megtetszett az őröknek a késem és le akarták nyúlni. Miután leszögeztem, hogy nem hagyom náluk “ajándékba” azzal az indokkal vették el, hogy illegális mert meghaladja az 5cm-t és nem számít, hogy a hátizsákom mélyén hordom, ott kell hagynom vagy a rendőrséggel beszéljem meg. Ragaszkodván a késemhez, jött intézkedni az ügyeletes rendőr. Először az irodába vittek megmotozni, majd rámeresztették a nagykutyát. A tipikus nagydarab kopasz s..fej, a saját késemmel hadonászott a fejem körül, miközben ordítozva érdeklődött:- Are you terrorist? Are you terrorist? (Terrorista vagy? Terrorista vagy?)
Azt nem tudom, mi céljuk volt ezzel, de mivel még ez után is a késemet kértem, 6-7 órára becsuktak a fogdába.

Először egyedül voltam, majd mellém került egy japán meg egy fekete srác, aki csak “bizniszelt”. Pár órával később engem és a japán srácot elvittek lefényképezni, ujjlenyomatot venni illetve a szokásos procedúrán átesni, utána elengedtek. Közben kicsit összehaverkodtunk és együtt turistáskodtunk a nap hátralévő részében, majd megismervén helyzetemet, megpróbált becsempészni a hotelszobájába (őt már jobb szándék vezérelte, mint az előző esti vendéglátóm). Sajnos lebuktunk ezért egy közös vacsora után, mentem szállást keresni.

Sok helyen próbálkoztam, de sehol nem volt biztonságos vagy nyugodt helyem. Az utcán leszólítottam egy papot, hátha tud segíteni. Tanácsolta, hogy a nővérek házánál érdeklődjek mert ők el tudnak szállásolni. De ennyivel nem engedett utamra, érdeklődött az utam, a motivációm és sok egyéb iránt. Miután kölcsönösen megtudtunk egymásról egyet s mást, megkért, hadd adjon nekem pénzt. Ezt elutasítottam mondván, hogy nekem csak szállás meg étel kell, pénz nem. Erre ő:-Hadd vegyek neked akkor valami ennivalót.- Hálásan elfogadtam az ajánlatát és a legközelebbi szupermarket polcairól levettem néhány konzervet meg kenyeret. Kifizette nekem és kb 25 euró visszajáróval felém fordult s így szólt: -Tudom, hogy nem fogadsz el pénzt, de szépen kérlek tegyél kivételt. Örömömre szolgálna, ha legalább ennyivel tudnálak segíteni az utadban.- Ezt mind olyan alázatosan és szépen mondta, hogy sértés lett volna visszautasítani. Cserébe csak annyit kért, hogy imádkozzak érte és papi sikereiért. Innen is köszönöm neki ezt, mert nem csak pénzt adott nekem, hanem mert olyan pozitív benyomást hagyott bennem amit nehezen felejt el az ember.

Még egyetértésre jutottunk további beszélgetésünk során, hogy inkább Istenszeretőek legyünk, mint Istenfélők, majd elbúcsúztunk. Megpróbáltam a nővérekhez bekopogni de gépfegyveres katonák zárták le a környéket és a ház közelébe se engedtek. Gépkarabélyaikkal és határozott fellépésükkel hamar meggyőztek, hogy másik tervet készítsek, végül egy parkolóházban ágyaztam meg és olyan jól aludtam záróráig (hajnal 4), mint egész utam során talán sehol.

Hiába, mert felébresztésem után nem voltam túl kipihent és új ágyam egy alagút végébe került. Annyira álmos voltam, hogy csak reggel tűnt fel: pont egy szerencsekupacra feküdtem rá (érts:sz.rkupac). Ez még többszöri lemosás után is kellemes illatot kölcsönzött nekem pár napig.

Aznap még bejártam a kötelező látnivalókat de egy dolgot elmulasztottam megtenni. Mégpedig meglátogatni Bud Spencert és sajnos ezt már sose húzhatom ki a bakancslistámról.

Már bizonyára unalmas olvasni, vonatozásaimat, de ezt azért említeném mégis meg, mert itt a legnehezebb ingyen utat trükközni. Nekem nem is sikerült, Pisába úgy jutottam el, hogy a legelső megállóig megvettem a jegyet 1 euróért (hogy a peronra engedjenek), s miután felszálltam, csupán alvást kellett színlelnem amikor a kalauz jött jegyellenőrzésre. Így jutottam Rómából Pisába 1 euróért.

Pisáról szintén nem tudok sok újdonságot írni (bár sok ferde tornyuk van az olaszoknak, az itt említettet mégis jól ismerik a világ minden táján). Írásommal pedig nem tudom átadni a félelmeimet, melyet az ottani migránsok szintén agresszív aurája váltott ki.

A történelmi városban nincs ilyen veszély, más környéken viszont éberségre szólítottak az ösztöneim. Az éjszakát a Gallilei reptéren illetve mellette töltöttem. Sajnos a hatalmas “kreatív fotós” túristatenger és a magas belépőárak hamar elvették a kedvem az ottani szórakozástól. Néhány fénykép és egy kis napfürdő után ismét felültem a vasparipa nyergébe, hogy északra vágtassak tovább.

Folyt köv.

Firenze. Itália egyik leggazdagabb középkori államvárosa volt, melynek gyökerei az ókori etruszk néphez kötődik, akik még a mai napig sem fogadták el az olasz identitást. A római hódítás előtt is fontos kereskedelmi központ volt és ez áll a mai napig. A reneszánsz bölcsőjének nevezett város nem véletlenül szolgált rá nevére. A város falai között tisztán érezhető a korabeli alkotók szellemisége. Machiavelli és a Medici család, Amerigo Vespucci, Dante, Gucci és még sok más nevet lehet ehhez a városhoz kötni, mint Leonardo aki a 40 km-re fekvő Vinci mellett született.

Régi nagy dicsősége talán már csak töredéke múltbeli önmagának, mégis fenséges pompában ragyognak több-száz éves műalkotásai s az említettek mellékhatása, hogy több ezer turista hömpölyög, e szép város utcáin és terein, ami az árakat jelképesen szólva a Campanile torony tetejéig nyomja fel.

Az ide vezető úton volt szerencsém (bátorságom) kipróbálni az egyik szupervonatot, ami Bolognából fél óra alatt ért ide. Jegy híján csak az ajtóban álltam meg és onnan csodáltam ezt a technikai ördögszekeret. Belülről egy jól felszerelt repülőgéphez hasonlít, ahol még a kalauz is stewardessnek öltözik. Hátránya, hogy a táj csodálására nem sok ideje van az utasoknak, csupán két pillanatnyi képek ülnek meg az ember szemfenekén s az élvezetre nem jut idő. Furcsa módon, mikor a kalauz hozzám érkezett (talán kegyeltből), levegőnek nézett, még egy helló-t se ejtett ki a száján nem, hogy jegyet kért volna.

Hip-hop meg is érkeztem és a hideg, esős, szürke időt madárcsicsergéssel teli, tavaszias zöldeség váltotta fel. Leültem az állomás előtti rét közepére és engedtem, hogy a város légköre feltöltsön. Egyszerre van jelen a béke és a nyüzsgés. A szomáliai bevándorlók kartonasztalokról árulják az ócska töltőket, szelfibotokat és egyéb aktuális slágereket. Ha rendőrt látnak (amire külön ember figyel) csak összehajtják az asztalt és futnak. Persze az olasz rendőr sose futott oroszlán elől vagy utána, így ezzel a rutinnal rendelkező afrikaiak mindig lehagyják őket.

A helyiek nagyon vendégszeretőek. A dóm felé haladva sok barátságos tekintettel találkozok és egy varrodás lány ajándék könyvjelzővel is meglep csak a szimpátiája kimutatásaként.

Megérkezvén a dómhoz, mély ámulatba estem a szépségétől. A szem vibrálni kezd a csíkoktól és a tudat elvész a részletes domborművekben. A tér szűk, mégis szabadnak érzem magam. Pár perc káprázat után túl kell esnem, néhány tipikus turista feladaton, mint ázsiai fickók fotózása különböző idióta pózokban. De nekik ez a menő, nekem meg nem nagy fáradság. A kígyózó sort látva a bejáratnál, inkább más lehetőségek után nézek és az épület jobb oldalán találok is egy “prayers enter”-t. A biztonsági őr egyből kiszúrta a nagy hátizsákom és szándékomon  átlátva messziről integetett, hogy ne is próbálkozzak nála bejutni. Ezek a gesztusok engem egyáltalán nem hatnak meg és folytattam utamat az ajtó felé megoldásokat keresve közben. Az őr az előzőnél kicsit kedvesebb módon kért meg, hogy menjek előre és fizessem ki a 10 eurós belépőjegyet. Az őr szimpatikusabb lett de a helyzet (és az ár) nem volt ínyemre s teológiai hadviselésbe fogtam. Először szépen elmagyaráztam neki, hogy szegény zarándokféleség vagyok, ami hellyel-közzel igaz is. (10 euró nekem 2 napi élelmet jelent.) Ez viszont őt nem hatotta meg ezért kicsit erősebb hangnemben (értsd: idiótaként kiabálva) megkérdeztem tőle ki a fene ő, hogy Isten házába nem enged be? Ez már hatott rá és egy kis szájhúzás után be is engedett. Mivel “imádkozni” mentem be, a fényképezést már pofátlanságnak tartottam volna, így elmulasztottam. De biztosra veszem, hogy a google-ban találtok róla képet. (Vagy akár el is mehettek oda.)

Nem ez az egyetlen látványossága Firenzének és nem is az egyetlen hely, ahova drága jegy nélkül mentem be. A Piazza della Signoria az egyik főtér, amihez szinte a város összes jelentős politikai eseménye hozzákapcsolódik. Több múzeum is van itt illetve szoborpark. Bejutásom terve elég egyszerű: elképzelem milyen lenne láthatatlanként és úgy is teszek. Valahogy működik, mert 5 fizetős helyre is egy rossz megnézés nélkül egyszerűen besétáltam, mire az egyik őr észrevett és meggyőződvén, hogy nincs jegyem illedelmesen távozásra kért. Még megkértem, hogy egy pár fotót had készítsek és bár nem lenne szabad, mégis szemet hunyt nekem. Itt is erősödött a szimpátiám a helyiek iránt, mert szívózás helyett csak annyira zavart meg, amennyire feladata kényszerítette.

Miután megcsodáltam a kézművesek hídját is. elkezdtem szálláshelyet keresni és az a briliáns ötletem támadt, hogy a rendőrségen töltsem az éjszakát. Fel is kerestem az egyik fogdát, hogy aludhatnék-e valamelyik cellában. -Természetesen nem.- felelték zavarodott mosollyal. Megkérdeztem, tudnának-e segíteni azért valahogy? Egy kicsit keresgéltek, de semmit nem találtak, csak egy útvonaltérképet adtak egy parkba és annyit mondtak, hogy aludjak ott “de ők nem mondtak semmit”.

Kicsit csalódottan követtem az “utasításokat” de egy idő után nem voltam biztos, hogy a jó úton járok. Séta közben az egyik utcasarkon összetalálkoztam egy mentőssel akitől biztatást kértem az irányomat illetően, de ő inkább elkezdett kérdezgetni miért akarok az éjszaka közepén a parkba menni? Nem beszélt túl jól angolul de meg tudtuk egymást érteni.  Elmagyaráztam neki a szituációmat és behívott a mentősök pihenőtermébe. A főnök nem engedte meg, hogy ott töltsem az éjszakát. Ugyan az az “it’s impossible” fogadott mint a rendőrőrsön. Antonello akivel az utcán találkoztam, végül telefonon megkérdezte a feleségét, hogy ott aludhatok-e? Ő igent mondott és a műszak végeztével haza is vitt az öreg. Mire hazaérkeztünk a melegszívű felesége 6 vagy 7 fogásos vacsorával várt minket. Életemben nem ettem még olyan finom és olyan eredeti olasz kajákat mint akkor. Sajtok, édes kenyerek, fura zöldségek és kertben növesztett gyümölcsökből bőven vehettem és közben jókat beszélgettünk a nyelvi nehézségek ellenére. Antonello elmesélte nekem, hogy amikor annyi idős volt mint én, ő is elment jó messzire pénz nélkül szerelmi bánatában. Éppen úgy ahogy én teszem most, s volt egy kedves, idős ember, aki szintén befogadta és jól bánt vele. A karmának tulajdonította, hogy egymásra találtunk és valóban erős rokonszenvet éreztem iránta, ami látszólag ok nélkül fakadt. Mesélt még a motoros túráiról, például 65 évesen fogta magát és Norvégia legészakibb pontjára felmotorozott. Kiderült később, hogy a fiúk éppen Budapesten lakik, akivel miután hazajöttem fel is vettem a kapcsolatot. Kaptam egy takarékos kis kanapét a padláson és egy meleg családias estét Firenze külvárosában. Itt éreztem újra mennyire jól tud esni egy meleg fürdő és egy jó alvás.

Reggel Antonello volt olyan kedves és kivitt az állomásra, hogy folytathassam utamat Nápoly felé. Mielőtt elbúcsúztunk megölelt és ejtett néhány könnycseppet. Annyira aranyos volt, hogy én is meghatódtam egy kicsit.

Anyukám barátnője, egy Nápoly melletti faluba Ottavianoba lakik. Bud Spencer rajongó létemre, kihagyhatatlan hely számomra Nápoly, de rossz híre miatt anya kérésére ide is befogadtak magukhoz, sőt mivel a férje katona az odajutásomba is segítettek, csak az örök városig kellett eljutnom.

Korábbi sikereim alapján ismét próbálkoztam a szupervonattal, de ezúttal indulás előtt megtaláltak és leszállítottak. Ha Rómába kapnak el, állításuk szerint rendőrségen is végezhettem volna. Nem hivatalos tanácsukat megszívlelve felszálltam egy Firenze-Róma mindenmegállónálmegáll vonatra, ami estig tartó utazást jelent (ha, nem kell leszállni). Mikor elindult a vonat magamtól mentem a kalauzhoz és közöltem vele, hogy nincs se jegyem, se pénzem de el szeretnék jutni Rómába minél hamarabb. Egy kicsit gondolkodott, majd elkérte a dokumentumaim. Kiállított egy névre szóló jegyet és azt mondta ezt nem kell kifizetni. (megj.: a jegyen nagyon sok euró volt feltüntetve) Neki köszönhetően nyugodtan pihenhettem és élvezhettem a kilátást.

A toszkániai táj vonatablakon keresztül nézve is fantasztikusan szép. A sok órás zötyögésen át, végig az ablakra voltam tapadva a látvány vonzerejétől. Ha nem kapok jegyet ajándékba nem is tudom, hogy jutottam volna ki a Roma Terminiről, olyan szigorúan nézik végig még a leszállóktól is  a jegyet és akit megfognak biztos nem ússza meg ingyen. Ráadásul a jegyemmel használhattam csak a várótermet, szerencsém volt. A kintről hallatszódó agresszív zajok miatt, inkább itt vártam anya barátnője férjét, akitől sose tudja az emberfia mire számítson. Elég temperamentumos faszi (legalábbis első benyomásra mindenképp), tipikus dél-olasz barna bőrrel. Kifizette az én részemet is a blablacar-ban ami Nápolyig vitt el. Ott átszálltunk a “barátai” kocsijába. A kocsi méretei miatt a préselődés jobb kifejezés lenne de az akkor egyáltalán nem foglakoztatott. Végig mutogatott nekem újdonsült ismerősöm, hogy ne beszéljek, csak hallgassak. Mivel a Nápolyi dialektust nem beszélem ez nem is esett nehezemre. Őrült nápolyi stílusban vezettek egyik faluból a másikba s közben megfigyelhettem a híres éjszakai életet az ablakon keresztül. Az egyik helyen mikor kettesben maradtam, anya barátnőjének férjével, megemlítettem neki, hogy a barátai pont úgy néznek ki és viselkednek, mint a maffiózók a filmekben. Erre ő:- Mert azok is.- De nem kell megijedni, mivel nincs pénzem, nincs is érdekeltségük bennem, ők is emberek… Ez után nem sokkal végre meg is érkeztünk. Főzött nekem egy gyors vacsorát, közben maffiatörténeteket mesélt, ami vagy igaz vagy nem.

Másnap reggel a ház adottságait kihasználva kimentem a tetőre, ahol láthattam a nagy hegyeket. A Vezúv büszke magaslatai csábítóan hívogatta kíváncsi természetemet. Megbeszéltük, hogy aznap felmegyünk a csúcsra ami egy 6-7 órás program lett volna. Az út egy részét kocsival tettük meg, majd körülbelül másfél órát sétáltunk fel a meredek emelkedőkön. A bazalt amin felfele másztunk, beterítette a lát-teret, mint a tenger hullámai mielőtt a fejünk felett csap át. A Monte Summa hegytetejére felérkezvén tárult a szemem elé, igazából mire is vállalkoztam. Le kellett volna ereszkedni a halálvölgybe (igen ez a neve) és tengerszintről megint felmászni 1300 métert.

Olasz barátomnak viszont semmi kedve nem volt ehhez, így legnagyobb sajnálatomra visszafordultunk, de azzal vigasztalt, hogy cserébe megnézzük Pompeiit délután. A hegyről lejövet kitaláltunk egy új sportágat: a bakancs-raftingot. Lényegében olyan meredek a terep, hogy rálépvén leomlik a talaj és ezzel a sodrással meg a gravitációval kell lejutni. Katona lévén a barátom jó terepgyakorlatnak tartotta  és így hamar le is jutottunk. Másfél óra volt felfele az út 15 perc lefele. Féknek a fákat használtuk és a koordináló szerepét is ők töltötték be. Bokrokon is bőven átestünk, melyek tüskéi több helyen is felszakították bőrünket, de az adrenalinbomba miatt semmit nem éreztünk belőle. Később elmentünk pizzázni és egy “fantasztikus” nápolyi kávét is sikerült magamba erőltetni, ami lehet valóban jó volt, de én inkább kakaós vagyok mint kávés. A hétvége többi részét részben várakozással töltöttem, mert a beígért Pompeii látogatás, strand, kirándulás, helyi ételek végigkostolása, mind különböző kifogásokra hivatkozva elmaradtak.  Anya barátnője elmondta nekem, hogy itt ez így megy. Beígérnek mindent és csak annyit tartanak meg amennyit éppen kedvük van. Az ő szavaival élve: “Hétköznap megtesznek mindent ami bűn, majd vasárnap családostul elmennek a templomba meggyónni és tiszta lelkiismerettel a következő héten ugyan ezt teszik.” Olyan nyílt titokként mindenki megcsal mindenkit, de a látszatra adni kell a szomszédok előtt. Leginkább ott éreztem ezt, hogy T.-vel(mint később kiderült, nem csak anya barátnője, hanem a haverom anyukája is egyben) nem lehettem sosem egyedül otthon mert mit szólnának a szomszédok..

Ezek miatt a színes programok elmaradtak és  a tetőn olvasással, pihenéssel és a faluban csavargással töltöttem az időt ami a hétvégéből hátramaradt. Meg persze beszélgetéssel, amin keresztül sokat megtanultam a dél-olasz mentalitásról.

Folyt. köv.

7-8 órán át zötykölődtünk a Szlovén és Olasz autópályákon Tibivel (nem a csokival, hanem a kamion sofőrével..) mire megérkeztünk egy Velence melletti benzinkútra. Útközben saját szememmel győződhettem meg, milyen összetartóak a magyar kamionosok. Minden percben sistergett a rádió az aktuális mérlegek, radarok, ellenőrzőpontok..stb hollétéről és kikerülési lehetőségeiről. Tibi megmutatta nekem, mire kell figyelni kamionvezetés közben és mire való a fülkében, már csak az maradt ki, hogy a volán mögé üljek. Lényeg ami lényeg Tibi nagyon jó fej, nem mellesleg rizikózott azzal, hogy elvitt. Mint később elmondta nekem: a törvény tiltja, hogy a cég alkalmazottján kívül, bárki beüljön a kamionba (legyen az stoppos vagy rokon).

Távozáskor telefonszámot cseréltünk és egy csomag elemózsiával otthagyott a benzinkúton. Itt a fogamat is húzhatták volna, nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról. Mivel autópálya-benzinkútról van szó nem nagyon láttam, hogyan is tudnék lesétálni a városba, így próbáltam informálódni az emberektől, milyen opcióim vannak.   Itt szembesültem azzal, hogy az olaszok nagyon nem beszélnek angolul. Írtam egy sms-t egy félig olasz barátnőmnek segítsen valamit mondani, de semmit nem reagált, később rájöttem az olasz mutogatás a leggazdagabb Európában és elkezdtem aktivitizni. Többre jutottam vele, mint az angollal és 3 percen belül találtam egy fuvart egyenesen a városszigetre.
Rengeteg híd van a környéken, amin először át kell haladni 5 km hosszú, illetve párhuzamosan vele fut egy vasúti híd is. A lagúnában 118 apróbb sziget keletkezett a jégkorszak végén, és ezekre menekültek a környék lakói a lovas “fosztogatók” elől a 6. században. Az évszázadok alatt szép vagyonra és területre tettek szert (főként a kereskedelmi kapcsolataik és keresztes háborúkban nyújtott segítségeik miatt), már egységként, mint Velencei köztársaság. Sok kapott és rabolt kincsekből egyre csak gazdagodó és növekvő város süllyedését külföldről hozott cédrus oszlopokkal előzték meg, mely az Adria és a középkor legpompázóbb városa lett.

Csodálattal merengtem a város múltján és látványán, amíg teljesen el nem fáradtam és valamilyen alvóhelyet kellett keresni. Könnyűnek hangzik, de előtte még sose aludtam az utcán, főleg egy idegen, nyüzsgő városban. Pechemre pont a híres karneválra készülődött a város így a szálláshelyek árai 10x-en meghaladták a limitemet (napi 5 euró) és a parkok is zárva voltak. Már reménytelennek láttam a helyzetet. Hála Istennek, összefutottam két kis termetű helyi sráccal, akik elszállásolásomban nem tudtak segíteni, de meghívtak magukkal egy helyi diszkóba… Legalábbis ezt mondták… A vasútállomástól mentünk a zsidónegyedbe, azon belül pedig egy sikátorba. Ezen belül is volt egy kisebb sikátor majd azon belül is egy még kisebb. Szinte szélesebb volt a vállam mint az út, de  a végén egy kis (2-3 négyzetméter) széles “udvar” volt, ahol egy mellhasamig érő vasajtó várt minket. Kinyitották, majd ahogy beléptem, hatalmas tér tárult elém (Harry Potter feeling),  olvasósarok, bár, biliárdasztalok, csocsóasztalok, dohányzótér, színház, táncparkett és az egész teljesen üres volt. A bárpultost megkértem, hogy dugja el a táskámat a konyhába és leültem egy kényelmesnek tűnő kanapéra a srácokkal. Beszélgettünk egy kicsit, majd miután kiderült, hogy nagy sakkrajongók 2x  is elvertem őket. Hahahaha

Kicsit meg is sértődtek rám, s jobbnak tartottam lefeküdni aludni egy kicsit, hisz rajtunk kívül senki nem volt ott. Hajnal 2 óra körül viszont elkezdtek beszállingózni az emberek és automatikusan már csak fél szemmel aludtam. Egyre csak jöttek befele megtölteni az eddig üres teret és ki is használták azt. Színjátékokat kezdtek el játszani, biliárdoztak, olvastak és persze jöttek az orrom alá pöfékelni is. Az előadások befejeztével a zene is elindult, ami hozta magával a drogokat. Előttem szívták a füvet, a kokaint, extasyztak és még ki tudja mi mindent. A bőrkabátos kemény srácok nyomták a falra a csajokat és fordítva. A füstöt vágni lehetett, amire rendkívül allergiás vagyok, de kíváncsi vendégként jobban érdekelt, hogyan is buliznak az olaszok. Eléggé színes élet folyik egy ilyen, “földalatti” bárban, szavaim színskálája nem elég széles ahhoz, hogy át tudjam vele adni az olvasóknak. Nézzétek meg magatok!

Záróra után a tulaj engedélyével, igénybe vettem egy csinos kanapét, míg ők befejezték a takarítást s így aludtam végül pár órát.
A pirkadatkor viszont ki kellett mennem és reggeltől estig jártam a várost. Szavakkal annyit mondanék: ez az egyetlen város ahol eltévedtem, a többit pedig inkább meséljék a képek..

Az egész napi csavargás és a kevés alvás hatása erősen éreztette magát az éjszaka közeledtével, s aznapi felfedezőút után se találtam, kellemes, alvással kínálkozó helyet (legalábbis ami nyitva marad éjszakára), ezért búcsút vettem az Adria királynőjétől és elindultam a szárazföld fele.                                                                                                                       Számomra érthetetlen módon, gyalogosan nem lehet elindulni az összekötő hídon. Körülbelül 1 km után van egy járdának nevezhető 50 cm széles szegély, pár-száz méterenkénti beugrókkal. Addigi betondzsungel harcos tapasztalataimat kellett összeszednem, mindenféle kábel, korlát és oszlop kerülgetésével, mire sikerült átérni a túloldalra, de hiába meneteltem minden erőmet összeszedve, továbbá se lett jobb a helyzet. Kocsik nem jártak és a lepukkadt környéken egyedül, az éjszaka közepén a zörgő bokrok mellett, összefostam magam és visszafordultam a hídra. Körülbelül 1 km után (hiába az adrelalin löket, a fáradtság győzött…) lefektettem a cuccaim és befészkeltem magam a korábban említett útmenti beugróban. 40 percig csak bámultam a mellettem zúgó autókat, madarakat, csillagokat, mire sikerült magam rávenni, hogy becsukjam a szemem és aludjak.

Amilyen nehezen aludtam el, olyan könnyen keltem. Meglepetésemre egész emberi időt (7 órát) sikerült egybefüggően aludnom, amire rendkívül büszke voltam. Viszont a továbbhaladásban a kipihentségem se segített sokat, gyalogosan még mindig egy rémálom volt átküzdeni magam az útmenti dzsindzsában, lépésről lépésre. Pár óra után “feladtam” és a buszmegállóban egy szép cigány családot meglátva (nincsenek sztereotípiáim ááááhhh), információgyűjtésre mentem hozzájuk a helyi busz bliccelési lehetőségeiről.         Ez a párbeszéd zajlott le:
-Hello, excause me. Do you speak english?
-Englishhh??? Keine Englishhh, Keine…
-Ohhh, Sprechen Sie deutsch?
-Keine deutsch, keine…
Itt kicsit elkeseredetten néztem rájuk gondolkodva, miként értethetném meg magam… Mikor az egyik asszony így szól:
-Mit ákár ez á gádzsíí?
-Magyarok vagytok? (hatalmas mosollyal az arcomon és mély szégyennel a szívemben)
-Nááá Vígre mánn, hogy meg szóulalsz. Mond mánn, hogy mít ákársz.
-Azt akartam kérdezeni, hogy lehet e itt ingyen buszozni…
Itt el is magyarázták és én le akartam zárni a beszélgetést.. Naívan..
-Té ís hájléktálan vágy?
-Pillanatnyilag igen.
-Oszt hová mísz?
-Nápolyba.
-Náápolybáá? Az hun van?… (igen, tényleg élnek ilyen emberek…)
-Kb 800 km-re délre innen.
-Ákkor adjánn mánn egy kis pízt! Ha ílyen mésszíre ménsz ákkor bíztos ván pénzöd!
Szerencsémre éppen jött a busz és fel is pattantam rá, mielőtt további egymillió agysejtem öngyilkos lett volna…
Később nem találtam stoppos helyet és a megkérdezett helyiek mind azt mondák, hogy itt Olaszországba senki nem vesz fel. Egy másik barátom elmondta, hogyan kell ingyen vonatozni Itáliába, így emellett döntöttem az útszéli várakozás helyett. Meglátogattam Vicenzát ami egy migránstábor mellett van, ezért el voltak lepve a terek, feketébbnél feketébb emberekkel.                                                                                                                                       Eléggé féltem tőlünk, de nem mutattam ki (mert a medve is akkor támad meg ha félsz! 😀 ). Ahogy minden kikerülési szándékom ellenére elkezdtek beszélgetni velem, kedvesek, érdeklődőek és segítőkészek voltak. Az összes pillanatot 100% os harckészültségben töltöttem a közelükben, de mind aranyosak voltak.

Itt jöttem rá, hogy nem olyan szörnyű a helyzet, ahogy a média lefesti (de azért nem árt az óvatosság!). Az egyikük este, fel is ajánlotta a táborban lévő helyét, hogy rendes ágyba aludjak, ő majd alszik a földön. Ezt persze visszautasítottam és inkább kerestem magamnak egy békés helyet. A város központjában van egy gyönyörű templom.  Végighallgattam egy misét és egy Diego nevű pap felajánlotta, hogy a templom kertjében tölthetem az éjszakát.

Egy szegény hajléktalan adott nekem itt leckét emberségből. Nem volt az ócska biciklién és a ruháin kívül semmije. Ő is a kertben aludt és mivel “hálótársak” lettünk egy éjszakára, meg akarta velem osztani azt az apró adag ételét is ami volt neki. Még plédje se volt, a levetett kabátjával takarózott be magzatpózba gubolyodva. Korábban teherautó sofőr volt, de történt valami a gerincével és alkalmatlan még az ülő munkák betöltésére is. Nem lett alkoholista és az ételen kívül másra nem is nagyon kéreget. Érdekes, hogy a taszító külső ellenére mennyire emberséges és szerethető ember volt.
Másnap ismét vonatra szálltam és Veronán, majd Bolognán keresztül (1-3 óra alatt be lehet járni az érdekes részeket és enni egy bolognait) Firenzébe utaztam, ami történelmileg, művészetileg színes város, s itt is aranyszívű emberek adtak életre szóló élményt.

Folyt. köv.