Firenze. Itália egyik leggazdagabb középkori államvárosa volt, melynek gyökerei az ókori etruszk néphez kötődik, akik még a mai napig sem fogadták el az olasz identitást. A római hódítás előtt is fontos kereskedelmi központ volt és ez áll a mai napig. A reneszánsz bölcsőjének nevezett város nem véletlenül szolgált rá nevére. A város falai között tisztán érezhető a korabeli alkotók szellemisége. Machiavelli és a Medici család, Amerigo Vespucci, Dante, Gucci és még sok más nevet lehet ehhez a városhoz kötni, mint Leonardo aki a 40 km-re fekvő Vinci mellett született.

Régi nagy dicsősége talán már csak töredéke múltbeli önmagának, mégis fenséges pompában ragyognak több-száz éves műalkotásai s az említettek mellékhatása, hogy több ezer turista hömpölyög, e szép város utcáin és terein, ami az árakat jelképesen szólva a Campanile torony tetejéig nyomja fel.

Az ide vezető úton volt szerencsém (bátorságom) kipróbálni az egyik szupervonatot, ami Bolognából fél óra alatt ért ide. Jegy híján csak az ajtóban álltam meg és onnan csodáltam ezt a technikai ördögszekeret. Belülről egy jól felszerelt repülőgéphez hasonlít, ahol még a kalauz is stewardessnek öltözik. Hátránya, hogy a táj csodálására nem sok ideje van az utasoknak, csupán két pillanatnyi képek ülnek meg az ember szemfenekén s az élvezetre nem jut idő. Furcsa módon, mikor a kalauz hozzám érkezett (talán kegyeltből), levegőnek nézett, még egy helló-t se ejtett ki a száján nem, hogy jegyet kért volna.

Hip-hop meg is érkeztem és a hideg, esős, szürke időt madárcsicsergéssel teli, tavaszias zöldeség váltotta fel. Leültem az állomás előtti rét közepére és engedtem, hogy a város légköre feltöltsön. Egyszerre van jelen a béke és a nyüzsgés. A szomáliai bevándorlók kartonasztalokról árulják az ócska töltőket, szelfibotokat és egyéb aktuális slágereket. Ha rendőrt látnak (amire külön ember figyel) csak összehajtják az asztalt és futnak. Persze az olasz rendőr sose futott oroszlán elől vagy utána, így ezzel a rutinnal rendelkező afrikaiak mindig lehagyják őket.

A helyiek nagyon vendégszeretőek. A dóm felé haladva sok barátságos tekintettel találkozok és egy varrodás lány ajándék könyvjelzővel is meglep csak a szimpátiája kimutatásaként.

Megérkezvén a dómhoz, mély ámulatba estem a szépségétől. A szem vibrálni kezd a csíkoktól és a tudat elvész a részletes domborművekben. A tér szűk, mégis szabadnak érzem magam. Pár perc káprázat után túl kell esnem, néhány tipikus turista feladaton, mint ázsiai fickók fotózása különböző idióta pózokban. De nekik ez a menő, nekem meg nem nagy fáradság. A kígyózó sort látva a bejáratnál, inkább más lehetőségek után nézek és az épület jobb oldalán találok is egy “prayers enter”-t. A biztonsági őr egyből kiszúrta a nagy hátizsákom és szándékomon  átlátva messziről integetett, hogy ne is próbálkozzak nála bejutni. Ezek a gesztusok engem egyáltalán nem hatnak meg és folytattam utamat az ajtó felé megoldásokat keresve közben. Az őr az előzőnél kicsit kedvesebb módon kért meg, hogy menjek előre és fizessem ki a 10 eurós belépőjegyet. Az őr szimpatikusabb lett de a helyzet (és az ár) nem volt ínyemre s teológiai hadviselésbe fogtam. Először szépen elmagyaráztam neki, hogy szegény zarándokféleség vagyok, ami hellyel-közzel igaz is. (10 euró nekem 2 napi élelmet jelent.) Ez viszont őt nem hatotta meg ezért kicsit erősebb hangnemben (értsd: idiótaként kiabálva) megkérdeztem tőle ki a fene ő, hogy Isten házába nem enged be? Ez már hatott rá és egy kis szájhúzás után be is engedett. Mivel “imádkozni” mentem be, a fényképezést már pofátlanságnak tartottam volna, így elmulasztottam. De biztosra veszem, hogy a google-ban találtok róla képet. (Vagy akár el is mehettek oda.)

Nem ez az egyetlen látványossága Firenzének és nem is az egyetlen hely, ahova drága jegy nélkül mentem be. A Piazza della Signoria az egyik főtér, amihez szinte a város összes jelentős politikai eseménye hozzákapcsolódik. Több múzeum is van itt illetve szoborpark. Bejutásom terve elég egyszerű: elképzelem milyen lenne láthatatlanként és úgy is teszek. Valahogy működik, mert 5 fizetős helyre is egy rossz megnézés nélkül egyszerűen besétáltam, mire az egyik őr észrevett és meggyőződvén, hogy nincs jegyem illedelmesen távozásra kért. Még megkértem, hogy egy pár fotót had készítsek és bár nem lenne szabad, mégis szemet hunyt nekem. Itt is erősödött a szimpátiám a helyiek iránt, mert szívózás helyett csak annyira zavart meg, amennyire feladata kényszerítette.

Miután megcsodáltam a kézművesek hídját is. elkezdtem szálláshelyet keresni és az a briliáns ötletem támadt, hogy a rendőrségen töltsem az éjszakát. Fel is kerestem az egyik fogdát, hogy aludhatnék-e valamelyik cellában. -Természetesen nem.- felelték zavarodott mosollyal. Megkérdeztem, tudnának-e segíteni azért valahogy? Egy kicsit keresgéltek, de semmit nem találtak, csak egy útvonaltérképet adtak egy parkba és annyit mondtak, hogy aludjak ott “de ők nem mondtak semmit”.

Kicsit csalódottan követtem az “utasításokat” de egy idő után nem voltam biztos, hogy a jó úton járok. Séta közben az egyik utcasarkon összetalálkoztam egy mentőssel akitől biztatást kértem az irányomat illetően, de ő inkább elkezdett kérdezgetni miért akarok az éjszaka közepén a parkba menni? Nem beszélt túl jól angolul de meg tudtuk egymást érteni.  Elmagyaráztam neki a szituációmat és behívott a mentősök pihenőtermébe. A főnök nem engedte meg, hogy ott töltsem az éjszakát. Ugyan az az “it’s impossible” fogadott mint a rendőrőrsön. Antonello akivel az utcán találkoztam, végül telefonon megkérdezte a feleségét, hogy ott aludhatok-e? Ő igent mondott és a műszak végeztével haza is vitt az öreg. Mire hazaérkeztünk a melegszívű felesége 6 vagy 7 fogásos vacsorával várt minket. Életemben nem ettem még olyan finom és olyan eredeti olasz kajákat mint akkor. Sajtok, édes kenyerek, fura zöldségek és kertben növesztett gyümölcsökből bőven vehettem és közben jókat beszélgettünk a nyelvi nehézségek ellenére. Antonello elmesélte nekem, hogy amikor annyi idős volt mint én, ő is elment jó messzire pénz nélkül szerelmi bánatában. Éppen úgy ahogy én teszem most, s volt egy kedves, idős ember, aki szintén befogadta és jól bánt vele. A karmának tulajdonította, hogy egymásra találtunk és valóban erős rokonszenvet éreztem iránta, ami látszólag ok nélkül fakadt. Mesélt még a motoros túráiról, például 65 évesen fogta magát és Norvégia legészakibb pontjára felmotorozott. Kiderült később, hogy a fiúk éppen Budapesten lakik, akivel miután hazajöttem fel is vettem a kapcsolatot. Kaptam egy takarékos kis kanapét a padláson és egy meleg családias estét Firenze külvárosában. Itt éreztem újra mennyire jól tud esni egy meleg fürdő és egy jó alvás.

Reggel Antonello volt olyan kedves és kivitt az állomásra, hogy folytathassam utamat Nápoly felé. Mielőtt elbúcsúztunk megölelt és ejtett néhány könnycseppet. Annyira aranyos volt, hogy én is meghatódtam egy kicsit.

Anyukám barátnője, egy Nápoly melletti faluba Ottavianoba lakik. Bud Spencer rajongó létemre, kihagyhatatlan hely számomra Nápoly, de rossz híre miatt anya kérésére ide is befogadtak magukhoz, sőt mivel a férje katona az odajutásomba is segítettek, csak az örök városig kellett eljutnom.

Korábbi sikereim alapján ismét próbálkoztam a szupervonattal, de ezúttal indulás előtt megtaláltak és leszállítottak. Ha Rómába kapnak el, állításuk szerint rendőrségen is végezhettem volna. Nem hivatalos tanácsukat megszívlelve felszálltam egy Firenze-Róma mindenmegállónálmegáll vonatra, ami estig tartó utazást jelent (ha, nem kell leszállni). Mikor elindult a vonat magamtól mentem a kalauzhoz és közöltem vele, hogy nincs se jegyem, se pénzem de el szeretnék jutni Rómába minél hamarabb. Egy kicsit gondolkodott, majd elkérte a dokumentumaim. Kiállított egy névre szóló jegyet és azt mondta ezt nem kell kifizetni. (megj.: a jegyen nagyon sok euró volt feltüntetve) Neki köszönhetően nyugodtan pihenhettem és élvezhettem a kilátást.

A toszkániai táj vonatablakon keresztül nézve is fantasztikusan szép. A sok órás zötyögésen át, végig az ablakra voltam tapadva a látvány vonzerejétől. Ha nem kapok jegyet ajándékba nem is tudom, hogy jutottam volna ki a Roma Terminiről, olyan szigorúan nézik végig még a leszállóktól is  a jegyet és akit megfognak biztos nem ússza meg ingyen. Ráadásul a jegyemmel használhattam csak a várótermet, szerencsém volt. A kintről hallatszódó agresszív zajok miatt, inkább itt vártam anya barátnője férjét, akitől sose tudja az emberfia mire számítson. Elég temperamentumos faszi (legalábbis első benyomásra mindenképp), tipikus dél-olasz barna bőrrel. Kifizette az én részemet is a blablacar-ban ami Nápolyig vitt el. Ott átszálltunk a “barátai” kocsijába. A kocsi méretei miatt a préselődés jobb kifejezés lenne de az akkor egyáltalán nem foglakoztatott. Végig mutogatott nekem újdonsült ismerősöm, hogy ne beszéljek, csak hallgassak. Mivel a Nápolyi dialektust nem beszélem ez nem is esett nehezemre. Őrült nápolyi stílusban vezettek egyik faluból a másikba s közben megfigyelhettem a híres éjszakai életet az ablakon keresztül. Az egyik helyen mikor kettesben maradtam, anya barátnőjének férjével, megemlítettem neki, hogy a barátai pont úgy néznek ki és viselkednek, mint a maffiózók a filmekben. Erre ő:- Mert azok is.- De nem kell megijedni, mivel nincs pénzem, nincs is érdekeltségük bennem, ők is emberek… Ez után nem sokkal végre meg is érkeztünk. Főzött nekem egy gyors vacsorát, közben maffiatörténeteket mesélt, ami vagy igaz vagy nem.

Másnap reggel a ház adottságait kihasználva kimentem a tetőre, ahol láthattam a nagy hegyeket. A Vezúv büszke magaslatai csábítóan hívogatta kíváncsi természetemet. Megbeszéltük, hogy aznap felmegyünk a csúcsra ami egy 6-7 órás program lett volna. Az út egy részét kocsival tettük meg, majd körülbelül másfél órát sétáltunk fel a meredek emelkedőkön. A bazalt amin felfele másztunk, beterítette a lát-teret, mint a tenger hullámai mielőtt a fejünk felett csap át. A Monte Summa hegytetejére felérkezvén tárult a szemem elé, igazából mire is vállalkoztam. Le kellett volna ereszkedni a halálvölgybe (igen ez a neve) és tengerszintről megint felmászni 1300 métert.

Olasz barátomnak viszont semmi kedve nem volt ehhez, így legnagyobb sajnálatomra visszafordultunk, de azzal vigasztalt, hogy cserébe megnézzük Pompeiit délután. A hegyről lejövet kitaláltunk egy új sportágat: a bakancs-raftingot. Lényegében olyan meredek a terep, hogy rálépvén leomlik a talaj és ezzel a sodrással meg a gravitációval kell lejutni. Katona lévén a barátom jó terepgyakorlatnak tartotta  és így hamar le is jutottunk. Másfél óra volt felfele az út 15 perc lefele. Féknek a fákat használtuk és a koordináló szerepét is ők töltötték be. Bokrokon is bőven átestünk, melyek tüskéi több helyen is felszakították bőrünket, de az adrenalinbomba miatt semmit nem éreztünk belőle. Később elmentünk pizzázni és egy “fantasztikus” nápolyi kávét is sikerült magamba erőltetni, ami lehet valóban jó volt, de én inkább kakaós vagyok mint kávés. A hétvége többi részét részben várakozással töltöttem, mert a beígért Pompeii látogatás, strand, kirándulás, helyi ételek végigkostolása, mind különböző kifogásokra hivatkozva elmaradtak.  Anya barátnője elmondta nekem, hogy itt ez így megy. Beígérnek mindent és csak annyit tartanak meg amennyit éppen kedvük van. Az ő szavaival élve: “Hétköznap megtesznek mindent ami bűn, majd vasárnap családostul elmennek a templomba meggyónni és tiszta lelkiismerettel a következő héten ugyan ezt teszik.” Olyan nyílt titokként mindenki megcsal mindenkit, de a látszatra adni kell a szomszédok előtt. Leginkább ott éreztem ezt, hogy T.-vel(mint később kiderült, nem csak anya barátnője, hanem a haverom anyukája is egyben) nem lehettem sosem egyedül otthon mert mit szólnának a szomszédok..

Ezek miatt a színes programok elmaradtak és  a tetőn olvasással, pihenéssel és a faluban csavargással töltöttem az időt ami a hétvégéből hátramaradt. Meg persze beszélgetéssel, amin keresztül sokat megtanultam a dél-olasz mentalitásról.

Folyt. köv.