Savonán és Santa Marinán keresztül potyautaskodtam a Francia-Olasz határon fekvő Ventigmigliába. A határváros, ami csak egy pont volt a térképen, számomra pár nap alatt/után az egyik legfontosabb és kedvenc helyem lett az út alatt. Próbára tette a bizalmam, a türelmem és a kitartásom és visszaadta otthonom szép emlékét, amikor még több boldogságot leltem benne [az otthonba]. Dehogy figyelmetlenül mondanivalóm elé ne rohanjak, haladjunk időben együtt a történtekkel.

Már a vonatról szembetűnő a magas sziklafal, ami köré a város épült. Habár természeti képződményről van szó, legalább olyan szép, mintha mesteremberek keze rajzolta volna vonalait. A tetején a természet az úr a lábánál pedig az emberek. Utat sem ekkor sem később nem találtam fel, de még alulról nézve is elég gyönyört nyújt számomra a kellemes látványa.
A tengerpart nincs messze, viszont az kavicsos. Észak felé havas hegycsúcsok emelkednek ki a távolban ami a szerpentines utakon relatív hamar megközelíthető. A levegő számomra kiemelkedően jó, ezért az emberek kint töltik a szabadban a szabadidejüket, mint nálunk a kilencvenes években, amikor még volt közösségi élet a városokban. Ja! És nem az okostelefonjukat nyomkodják, hanem kreatívan elfoglalják magukat egymás társaságában, különböző játékokkal, sportokkal vagy figyelmes beszélgetéssel.

Attól függetlenül, hogy milyen jól éreztem magam, szerettem volna hamar továbbmenni, mert elfogyott a valutám és sehol nem találtam egy pénzváltót vagy egy olyan bankot ahol ismerik a forintot. Gyakorlatilag pénz nélkül voltam már, ezért először az élelemről kellett gondoskodnom. Ekkor fordult elő legelőször velem, hogy idegen embertől ételt kellett kérnem, ezért olyan szégyenlős voltam, mint amikor először ágyaztam meg az utcára.
Végül is a szükségletek győztek és bementem egy pékségbe, s bemutatkozásként elmeséltem honnan jöttem, hová megyek, mi céllal és nincs már használható pénzem, de nagyon éhes vagyok. Ez mind időpocsékolásnak bizonyult, mert az eladó egy mukkot sem értett a mondandómból csak kérdő hanglejtéssel körözött a hasán (ahogy mi is mutogatjuk mikor éhesek vagyunk). -Sí, sí. Euro zero.- olaszos gesztikulációval válaszolva kérdésére. Majd természetes bólintással elkezdett pizzát és különböző péktermékeket becsomagolni, nekem adta és elköszönt. Nem akartam tovább húzni az időt és a szerencsémet, ezért kiálltam stoppolni az autópálya felhajtóhoz, de Franciaországban nem akartam megállni, tekintve a terrorfenyegetettséget illetve ekkor még élt bennem az előítélet, hogy csigazabáló burzsujok akik miatt elvesztettük Magyarország 2/3-át Trianonban, s egy fuvarral akartam eljutni Spanyolországig. Aznap nem találtam fuvart, úgyhogy megint ételt kellett kérnem amit szívesen adtak a helyiek. Az egyik kávézóban épp záróra volt és nekem adták mind a megmaradt szendvicseket.

A tenger éppen 3 m magas hullámokkal és orkán erejű széllel tombolt,s szóba se jöhetett, hogy a parton töltsem el az éjszakát. Az áramból is kifogytam, ezért a vasútállomást tűnt a legjobb szállásnak az éjszakára, de az mind tele volt sötétebbnél sötétebb migránssal (körülbelül 200-an voltak), akik mind ott aludtak, hogy hajnalban megpróbáljanak átkelni a francia határon. Mivel jobb helyet nem találtam a hideg ellen, maradtam de a sok száz bámuló szempár nem hagyta, hogy nyugodt álomba szenderüljek, ezért kerestem magamnak valami elfoglaltságot. Egy kevésbé zsúfolt sarokba indultam el olvasni, (mivel már minden készülékem lemerült) kiszúrtam, hogy 4-5 srác egy bankautomata szerű doboz körül ácsorog és töltik a telefonjukat. Ahogy néztem őket a technika ellesése kedvéért, szóba elegyedtem az egyikükkel. Egy fél óra beszélgetés után a többiek is körém gyűltek, s a csöndes vérszemes migránsok össze-vissza vihorásztak körülöttem. Helyet szorítottak az én telefonomnak, ételt és jó társaságot hoztak nekem és mind jól éreztük magunk. Később felajánlották, hogy aludjak köztük mert őrségként valaki mindig ébren van a cuccok és az emberek miatt, de ezt bizalmatlanságból elutasítottam. A naivitásom miatt még nem raboltak ki sose, de más téren volt elég rossz tapasztalatom, hogy ilyenkor ezt tartsam helyesnek. Végül az álló vagonok között egy padon feküdtem le a biztonsági kamera elé. Egy ismerősöm üzente, aki mögött több kilométer van mint mögöttem, hogy van egy nagy kamion terminál az autópálya mellett és onnan biztos találok egyenes fuvart Spanyolországba. Reggel miután több boltból is kértem elemózsiát oda mentem stoppolni, de nem lehetett gyalogosan megközelíteni semelyik irányból. 3 óra keresgélés után találtam egy bejárható ösvényt, de elég rizikós volt. 2 kerítés betonfal, vasút zárt autópályafeljáró és zárt parkolón kellett keresztül vergődnöm, figyelve arra, hogy a se a parkolóőr, se a rendőr ne vegyen észre, ami végül sikeres mutatványnak bizonyosodott. Bejutottam ugyan a terminálra, de egyetlen kamion se vitt el és ha mondták is hogy elvisznek, pár perc után otthagytak. Éjszakára visszamentem az állomásra és a tegnapi csevejt folyattuk tovább. A rendőrökkel is beszélgettem, akik külön figyeltek rám kérésemre, ezért mertem a többi állomáslakó között aludni, s másnap reggel megvolt mindkét vesém, végtagom, sőt még a táskám is teljes tartalmával együtt. A ezen a napon is ugyan az történt, élelmet kértem, átmásztam az akadályokon, órákon át álltam az út szélén és ezen az éjszakán is vissza kellett mennem az állomásra. A negyedik napon úgy keltem fel, hogyha délig nem visz el senki hazafordulok, mert bár nagyon tetszik a hely, meguntam a koplalást és az út szélén várakozást a semmire, s talán honvágy is kezdte nyomni a szívemet.

10 óra körül elhagyott a remény, de büszkeségből a delet megvártam… volna, de Isten akaratából 11 órakor mellém állt egy spanyol rendszámú kamion, aki szívesen magával vitt. Csak intenie kellett és egy pillanat alatt elfelejtettem az elmúlt napok gyötrelmeit és egy rugózó székből csodálhattam, ahogy elzúgunk a francia riviera felett.
Itt fektettem le a spanyol nyelvtudásom alapjait, mert közös nyelvként csak a mutogatás működött, és a 8 óra activity alatt sikerült rám ragasztania egy-két szót, aminek később hasznát vettem. A direkt fuvar Ibériába nem jött össze, mert a kamionnak útközbe kiadták, hogy Tolouseba kell mennie. 1 éjszakát Narbonne benzinkútján töltöttem, előtte kaptam a kamionostól is ennivalót, így másodnap jól kipihenve magam várakoztam következő kamionra ami elvisz. Bár a kamionok felé fordultam, 10 percenként személyautókból kérdezték, hogy elvigyenek e Tolouseba. Pár óra után valaki Barcelonába ajánlotta fel fuvart, beszálltam melléjük és Girona mellett kikéredzkettem s az elkövetkezendő hetet emez középkori vár falai között töltöttem.

















































