Ottaviánóban töltött nyugodt napjaim után kisvasútra szálltam és a Vezúvot megkerülve Nápoly felé vettem az irányt.

Nápoly aurája teljesen különleges. A kosz, a szemét, a por vastagon takarja az utakat, a falak tele vannak firkálva graffitivel és bármelyik percben kirabolhatnának. Nem véletlenül hívják a zsebtolvajok vagy zsiványok fővárosának. Kíváncsi kalandozásaim során, olyan környékekre tévedtem be, amelyeket érdemesebb lett volna elkerülni, mert csak a szép mosolyomnak és a szerencsémnek köszönhető sértetlen kijutásom.

Ezzel a központ közelében lévő fekete negyedre utalok. Itt már közel sem voltak olyan barátságosak, mint az ország északi részein. Az utcák inkább egy szomáliai háborús övezetre hasonlítottak, mint egy több száz éves Itáliai városra. A feketék tekintetéből sugárzott az agresszió, durvaság és a legcsekélyebb erőfeszítéssel sem viszonyozták színlelt mosolyomat. Az biztos, ha bármelyikük is akár egy barátságos köszöntéssel szól hozzám, fellököm és olyan gyorsan elfutok, ahogy a cipőm se bírja. Erre szerencsére nem került sor, mert elég hamar kikeveredtem a látókörükből. A feketék után a digókkal hozott össze a sors.

Aki látott már Piedone filmet, tökéletes képe van arról, hogyan kell Nápolyt elképzelni, zsebeseivel együtt. Ezen okból nem is töröm magam az ottaniak részletes leírásával, mert ezt más források jobban tudják érzékeltetni. Amit viszont kiemelnék, hogy a sok rablás, erőszak és nyomor (vagy látszólagos nyomor) ellenére is látok vidám gyerekeket és tettre kész aktív fiatalokat (akikből szubjektív megítélésem szerint egyre kevesebb van itthon, sajnos). Van bennük életerő és büszkeség otthonuk iránt.

Szerettem volna tovább maradni és jobban megismeri az ittenieket, szokásaikat, gondolkodásukat, de biztonságom érdekében napnyugtakor elhagytam a várost. A vasútállomáshoz vezető úton viszont több kellemetlen alak volt, mint amire számítottam. Először két rendőrt láttam, akiktől csak útbaigazítást kértem volna, de az 50 m-en ami köztünk volt, legalább 3 muksi akart kizsebelni. Általános megközelítésként a “legújabb, eredeti” iPad-et vagy iPhone-t akarják eladni, nagyon olcsón, csak nekem (ma már a márkás óra nem menő… ). Amíg az egyik kezükkel beletolják az enyémbe [kezembe] az árut, a másikkal már nyúlnak is a zsebem felé olyan természetességgel, mint az emberek beszélnek és a madarak repülnek.

Azért hiába a nagy hírnév, ezek a tolvajok közel sem olyan ügyesek, mint elképzeltem. Kezüket visszatoltam, mielőtt még veszélyesen közel nyúltak volna, s remek üzleti ajánlatukat (100 euró 1 iPhone 6s és 1 iPad 4-5?+ hasis) elszalasztva igyekeztem továbbmenni. Sajnos 3 lépésenként hasonló akadályokba ütköztem, egyszer jobbról aztán balról, de Istennek hála ugyanolyan könnyedséggel kezelni is tudtam őket, mint előbb említettem. A rend őreire ott sem számíthattam. Amit tudtak mind megtették, hogy akár a szóba elegyedést is elkerüljék. Gyanítom ők is kapnak valami részesedést az “üzletből”, hisz mindez a szemük előtt zajlik (nem csak velem) mégis inkább az eget nézegetik, mint cselekednének bármit is az áldozatok javára. Kár tovább fecsérelni erről a szót, ott ebből élnek az emberek és nekem sem esett testi vagy anyagi bántódásom amiért panaszkodhatnék, ráadásul a vontra is fel tudtam lógni félútig Rómába.

Fossiano kisvárosában szállítottak le, meleg, nyugodt kis vasútállomáson töltöttem az éjszakát egy kisebb kitérővel.

Mikor kiürült a váró az egyik sarokba lefeküdtem a csövező cuccaimban [hálózsák, polifoam], de éppen csak befészkelődtem, egy faszi bejött és meghívott vendégnek. Angolul nem tudott, de kézzel lábbal megértettük egymást (ház, zuhany, kaja, 30 km..stb), végül elfogadtam a meghívását, ami később kiderült hibás döntés lett.
Addig minden rendben volt, amíg házhoz értünk és lezuhanyoztam. A gondok akkor kezdődtek, amikor befejeztem a tisztálkodást és félmezítlen jöttem ki tiszta ruháért, s elkezdett nekem udvarolgatni a lábaimmal kapcsolatban. Furcsáltam, de nem akartam hálátlannak tűnni a segítsége után, de odáig húzta türelmemet, hogy a végén kénytelen voltam az lenni. Sajnos nem vette a lapot, hogy nem vagyok kíváncsi a masszázs, masszászra se arra, hogy a fejét az ölembe dugja, hátsó szándékairól nem is beszélve. Így megkértem, majd követeltem, hogy vigyen vissza az állomásra.
-Probrlemo?
-Problémó!!!
Ez a párbeszéd hangzott el legalább 10x, kiegészítve néhány ” csak egy kicsit maradj még” és “feszítsd meg a lábadat” kéréssel,  mire végül hajlandó volt visszavinni oda, ahol talált.

Másnap reggelén az első vonattal visszatértem Rómába, ezúttal több bátorsággal és programmal. Az épületek szépek, a helyiek nagyon mutogatják vallásosságukat… ezeket szintén nem kell ismertetni. Aki pedig mégis hiányolná attól elnézésemet kérem, de félek, hogy a többséget inkább untatnám vele a jól ismert dolgok részletes leírásával.

Érdemes mindenféleképp eljönni és megnézni, de aki kalandra vágyik más helyeket jobban tudok ajánlani. Aki persze úgy utazik, mint én, mindig történik valami még itt is. Ha Rómában van az emberfia, magától értetődően elmegy a Vatikánba is. (megj. a szelfibotokat áruló feketékkel vigyázni kell. Ők is tolvajok csak óvatosabbak, mint a Nápolyi kollégáik. A Vatikántól nem messze voltam szemtanúja, ahogy egyikük megpróbált letépni egy női válltáskát, tulajdonosa figyelmetlenségét kihasználva.)

A határon szigorú ellenőrzést tartanak, nem lehet bevinni, se kést, se tűt, se ollót, se termoszt… Egyszerűbb lett volna, ha az egész táskámat ott hagyom, ez persze “impossible”, hangzott el az olaszok kedvenc szava. Szerencsém volt, pont misét tartott a pápa, így ezt is kihúzhatom a bakancslistámról.

A “szentlélektől feltöltődve” visszamentem a dolgaimért, s egy perc alatt az ördögöt hozták ki belőlem. Megtetszett az őröknek a késem és le akarták nyúlni. Miután leszögeztem, hogy nem hagyom náluk “ajándékba” azzal az indokkal vették el, hogy illegális mert meghaladja az 5cm-t és nem számít, hogy a hátizsákom mélyén hordom, ott kell hagynom vagy a rendőrséggel beszéljem meg. Ragaszkodván a késemhez, jött intézkedni az ügyeletes rendőr. Először az irodába vittek megmotozni, majd rámeresztették a nagykutyát. A tipikus nagydarab kopasz s..fej, a saját késemmel hadonászott a fejem körül, miközben ordítozva érdeklődött:- Are you terrorist? Are you terrorist? (Terrorista vagy? Terrorista vagy?)
Azt nem tudom, mi céljuk volt ezzel, de mivel még ez után is a késemet kértem, 6-7 órára becsuktak a fogdába.

Először egyedül voltam, majd mellém került egy japán meg egy fekete srác, aki csak “bizniszelt”. Pár órával később engem és a japán srácot elvittek lefényképezni, ujjlenyomatot venni illetve a szokásos procedúrán átesni, utána elengedtek. Közben kicsit összehaverkodtunk és együtt turistáskodtunk a nap hátralévő részében, majd megismervén helyzetemet, megpróbált becsempészni a hotelszobájába (őt már jobb szándék vezérelte, mint az előző esti vendéglátóm). Sajnos lebuktunk ezért egy közös vacsora után, mentem szállást keresni.

Sok helyen próbálkoztam, de sehol nem volt biztonságos vagy nyugodt helyem. Az utcán leszólítottam egy papot, hátha tud segíteni. Tanácsolta, hogy a nővérek házánál érdeklődjek mert ők el tudnak szállásolni. De ennyivel nem engedett utamra, érdeklődött az utam, a motivációm és sok egyéb iránt. Miután kölcsönösen megtudtunk egymásról egyet s mást, megkért, hadd adjon nekem pénzt. Ezt elutasítottam mondván, hogy nekem csak szállás meg étel kell, pénz nem. Erre ő:-Hadd vegyek neked akkor valami ennivalót.- Hálásan elfogadtam az ajánlatát és a legközelebbi szupermarket polcairól levettem néhány konzervet meg kenyeret. Kifizette nekem és kb 25 euró visszajáróval felém fordult s így szólt: -Tudom, hogy nem fogadsz el pénzt, de szépen kérlek tegyél kivételt. Örömömre szolgálna, ha legalább ennyivel tudnálak segíteni az utadban.- Ezt mind olyan alázatosan és szépen mondta, hogy sértés lett volna visszautasítani. Cserébe csak annyit kért, hogy imádkozzak érte és papi sikereiért. Innen is köszönöm neki ezt, mert nem csak pénzt adott nekem, hanem mert olyan pozitív benyomást hagyott bennem amit nehezen felejt el az ember.

Még egyetértésre jutottunk további beszélgetésünk során, hogy inkább Istenszeretőek legyünk, mint Istenfélők, majd elbúcsúztunk. Megpróbáltam a nővérekhez bekopogni de gépfegyveres katonák zárták le a környéket és a ház közelébe se engedtek. Gépkarabélyaikkal és határozott fellépésükkel hamar meggyőztek, hogy másik tervet készítsek, végül egy parkolóházban ágyaztam meg és olyan jól aludtam záróráig (hajnal 4), mint egész utam során talán sehol.

Hiába, mert felébresztésem után nem voltam túl kipihent és új ágyam egy alagút végébe került. Annyira álmos voltam, hogy csak reggel tűnt fel: pont egy szerencsekupacra feküdtem rá (érts:sz.rkupac). Ez még többszöri lemosás után is kellemes illatot kölcsönzött nekem pár napig.

Aznap még bejártam a kötelező látnivalókat de egy dolgot elmulasztottam megtenni. Mégpedig meglátogatni Bud Spencert és sajnos ezt már sose húzhatom ki a bakancslistámról.

Már bizonyára unalmas olvasni, vonatozásaimat, de ezt azért említeném mégis meg, mert itt a legnehezebb ingyen utat trükközni. Nekem nem is sikerült, Pisába úgy jutottam el, hogy a legelső megállóig megvettem a jegyet 1 euróért (hogy a peronra engedjenek), s miután felszálltam, csupán alvást kellett színlelnem amikor a kalauz jött jegyellenőrzésre. Így jutottam Rómából Pisába 1 euróért.

Pisáról szintén nem tudok sok újdonságot írni (bár sok ferde tornyuk van az olaszoknak, az itt említettet mégis jól ismerik a világ minden táján). Írásommal pedig nem tudom átadni a félelmeimet, melyet az ottani migránsok szintén agresszív aurája váltott ki.

A történelmi városban nincs ilyen veszély, más környéken viszont éberségre szólítottak az ösztöneim. Az éjszakát a Gallilei reptéren illetve mellette töltöttem. Sajnos a hatalmas “kreatív fotós” túristatenger és a magas belépőárak hamar elvették a kedvem az ottani szórakozástól. Néhány fénykép és egy kis napfürdő után ismét felültem a vasparipa nyergébe, hogy északra vágtassak tovább.

Folyt köv.