7-8 órán át zötykölődtünk a Szlovén és Olasz autópályákon Tibivel (nem a csokival, hanem a kamion sofőrével..) mire megérkeztünk egy Velence melletti benzinkútra. Útközben saját szememmel győződhettem meg, milyen összetartóak a magyar kamionosok. Minden percben sistergett a rádió az aktuális mérlegek, radarok, ellenőrzőpontok..stb hollétéről és kikerülési lehetőségeiről. Tibi megmutatta nekem, mire kell figyelni kamionvezetés közben és mire való a fülkében, már csak az maradt ki, hogy a volán mögé üljek. Lényeg ami lényeg Tibi nagyon jó fej, nem mellesleg rizikózott azzal, hogy elvitt. Mint később elmondta nekem: a törvény tiltja, hogy a cég alkalmazottján kívül, bárki beüljön a kamionba (legyen az stoppos vagy rokon).

Távozáskor telefonszámot cseréltünk és egy csomag elemózsiával otthagyott a benzinkúton. Itt a fogamat is húzhatták volna, nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról. Mivel autópálya-benzinkútról van szó nem nagyon láttam, hogyan is tudnék lesétálni a városba, így próbáltam informálódni az emberektől, milyen opcióim vannak.   Itt szembesültem azzal, hogy az olaszok nagyon nem beszélnek angolul. Írtam egy sms-t egy félig olasz barátnőmnek segítsen valamit mondani, de semmit nem reagált, később rájöttem az olasz mutogatás a leggazdagabb Európában és elkezdtem aktivitizni. Többre jutottam vele, mint az angollal és 3 percen belül találtam egy fuvart egyenesen a városszigetre.
Rengeteg híd van a környéken, amin először át kell haladni 5 km hosszú, illetve párhuzamosan vele fut egy vasúti híd is. A lagúnában 118 apróbb sziget keletkezett a jégkorszak végén, és ezekre menekültek a környék lakói a lovas “fosztogatók” elől a 6. században. Az évszázadok alatt szép vagyonra és területre tettek szert (főként a kereskedelmi kapcsolataik és keresztes háborúkban nyújtott segítségeik miatt), már egységként, mint Velencei köztársaság. Sok kapott és rabolt kincsekből egyre csak gazdagodó és növekvő város süllyedését külföldről hozott cédrus oszlopokkal előzték meg, mely az Adria és a középkor legpompázóbb városa lett.

Csodálattal merengtem a város múltján és látványán, amíg teljesen el nem fáradtam és valamilyen alvóhelyet kellett keresni. Könnyűnek hangzik, de előtte még sose aludtam az utcán, főleg egy idegen, nyüzsgő városban. Pechemre pont a híres karneválra készülődött a város így a szálláshelyek árai 10x-en meghaladták a limitemet (napi 5 euró) és a parkok is zárva voltak. Már reménytelennek láttam a helyzetet. Hála Istennek, összefutottam két kis termetű helyi sráccal, akik elszállásolásomban nem tudtak segíteni, de meghívtak magukkal egy helyi diszkóba… Legalábbis ezt mondták… A vasútállomástól mentünk a zsidónegyedbe, azon belül pedig egy sikátorba. Ezen belül is volt egy kisebb sikátor majd azon belül is egy még kisebb. Szinte szélesebb volt a vállam mint az út, de  a végén egy kis (2-3 négyzetméter) széles “udvar” volt, ahol egy mellhasamig érő vasajtó várt minket. Kinyitották, majd ahogy beléptem, hatalmas tér tárult elém (Harry Potter feeling),  olvasósarok, bár, biliárdasztalok, csocsóasztalok, dohányzótér, színház, táncparkett és az egész teljesen üres volt. A bárpultost megkértem, hogy dugja el a táskámat a konyhába és leültem egy kényelmesnek tűnő kanapéra a srácokkal. Beszélgettünk egy kicsit, majd miután kiderült, hogy nagy sakkrajongók 2x  is elvertem őket. Hahahaha

Kicsit meg is sértődtek rám, s jobbnak tartottam lefeküdni aludni egy kicsit, hisz rajtunk kívül senki nem volt ott. Hajnal 2 óra körül viszont elkezdtek beszállingózni az emberek és automatikusan már csak fél szemmel aludtam. Egyre csak jöttek befele megtölteni az eddig üres teret és ki is használták azt. Színjátékokat kezdtek el játszani, biliárdoztak, olvastak és persze jöttek az orrom alá pöfékelni is. Az előadások befejeztével a zene is elindult, ami hozta magával a drogokat. Előttem szívták a füvet, a kokaint, extasyztak és még ki tudja mi mindent. A bőrkabátos kemény srácok nyomták a falra a csajokat és fordítva. A füstöt vágni lehetett, amire rendkívül allergiás vagyok, de kíváncsi vendégként jobban érdekelt, hogyan is buliznak az olaszok. Eléggé színes élet folyik egy ilyen, “földalatti” bárban, szavaim színskálája nem elég széles ahhoz, hogy át tudjam vele adni az olvasóknak. Nézzétek meg magatok!

Záróra után a tulaj engedélyével, igénybe vettem egy csinos kanapét, míg ők befejezték a takarítást s így aludtam végül pár órát.
A pirkadatkor viszont ki kellett mennem és reggeltől estig jártam a várost. Szavakkal annyit mondanék: ez az egyetlen város ahol eltévedtem, a többit pedig inkább meséljék a képek..

Az egész napi csavargás és a kevés alvás hatása erősen éreztette magát az éjszaka közeledtével, s aznapi felfedezőút után se találtam, kellemes, alvással kínálkozó helyet (legalábbis ami nyitva marad éjszakára), ezért búcsút vettem az Adria királynőjétől és elindultam a szárazföld fele.                                                                                                                       Számomra érthetetlen módon, gyalogosan nem lehet elindulni az összekötő hídon. Körülbelül 1 km után van egy járdának nevezhető 50 cm széles szegély, pár-száz méterenkénti beugrókkal. Addigi betondzsungel harcos tapasztalataimat kellett összeszednem, mindenféle kábel, korlát és oszlop kerülgetésével, mire sikerült átérni a túloldalra, de hiába meneteltem minden erőmet összeszedve, továbbá se lett jobb a helyzet. Kocsik nem jártak és a lepukkadt környéken egyedül, az éjszaka közepén a zörgő bokrok mellett, összefostam magam és visszafordultam a hídra. Körülbelül 1 km után (hiába az adrelalin löket, a fáradtság győzött…) lefektettem a cuccaim és befészkeltem magam a korábban említett útmenti beugróban. 40 percig csak bámultam a mellettem zúgó autókat, madarakat, csillagokat, mire sikerült magam rávenni, hogy becsukjam a szemem és aludjak.

Amilyen nehezen aludtam el, olyan könnyen keltem. Meglepetésemre egész emberi időt (7 órát) sikerült egybefüggően aludnom, amire rendkívül büszke voltam. Viszont a továbbhaladásban a kipihentségem se segített sokat, gyalogosan még mindig egy rémálom volt átküzdeni magam az útmenti dzsindzsában, lépésről lépésre. Pár óra után “feladtam” és a buszmegállóban egy szép cigány családot meglátva (nincsenek sztereotípiáim ááááhhh), információgyűjtésre mentem hozzájuk a helyi busz bliccelési lehetőségeiről.         Ez a párbeszéd zajlott le:
-Hello, excause me. Do you speak english?
-Englishhh??? Keine Englishhh, Keine…
-Ohhh, Sprechen Sie deutsch?
-Keine deutsch, keine…
Itt kicsit elkeseredetten néztem rájuk gondolkodva, miként értethetném meg magam… Mikor az egyik asszony így szól:
-Mit ákár ez á gádzsíí?
-Magyarok vagytok? (hatalmas mosollyal az arcomon és mély szégyennel a szívemben)
-Nááá Vígre mánn, hogy meg szóulalsz. Mond mánn, hogy mít ákársz.
-Azt akartam kérdezeni, hogy lehet e itt ingyen buszozni…
Itt el is magyarázták és én le akartam zárni a beszélgetést.. Naívan..
-Té ís hájléktálan vágy?
-Pillanatnyilag igen.
-Oszt hová mísz?
-Nápolyba.
-Náápolybáá? Az hun van?… (igen, tényleg élnek ilyen emberek…)
-Kb 800 km-re délre innen.
-Ákkor adjánn mánn egy kis pízt! Ha ílyen mésszíre ménsz ákkor bíztos ván pénzöd!
Szerencsémre éppen jött a busz és fel is pattantam rá, mielőtt további egymillió agysejtem öngyilkos lett volna…
Később nem találtam stoppos helyet és a megkérdezett helyiek mind azt mondák, hogy itt Olaszországba senki nem vesz fel. Egy másik barátom elmondta, hogyan kell ingyen vonatozni Itáliába, így emellett döntöttem az útszéli várakozás helyett. Meglátogattam Vicenzát ami egy migránstábor mellett van, ezért el voltak lepve a terek, feketébbnél feketébb emberekkel.                                                                                                                                       Eléggé féltem tőlünk, de nem mutattam ki (mert a medve is akkor támad meg ha félsz! 😀 ). Ahogy minden kikerülési szándékom ellenére elkezdtek beszélgetni velem, kedvesek, érdeklődőek és segítőkészek voltak. Az összes pillanatot 100% os harckészültségben töltöttem a közelükben, de mind aranyosak voltak.

Itt jöttem rá, hogy nem olyan szörnyű a helyzet, ahogy a média lefesti (de azért nem árt az óvatosság!). Az egyikük este, fel is ajánlotta a táborban lévő helyét, hogy rendes ágyba aludjak, ő majd alszik a földön. Ezt persze visszautasítottam és inkább kerestem magamnak egy békés helyet. A város központjában van egy gyönyörű templom.  Végighallgattam egy misét és egy Diego nevű pap felajánlotta, hogy a templom kertjében tölthetem az éjszakát.

Egy szegény hajléktalan adott nekem itt leckét emberségből. Nem volt az ócska biciklién és a ruháin kívül semmije. Ő is a kertben aludt és mivel “hálótársak” lettünk egy éjszakára, meg akarta velem osztani azt az apró adag ételét is ami volt neki. Még plédje se volt, a levetett kabátjával takarózott be magzatpózba gubolyodva. Korábban teherautó sofőr volt, de történt valami a gerincével és alkalmatlan még az ülő munkák betöltésére is. Nem lett alkoholista és az ételen kívül másra nem is nagyon kéreget. Érdekes, hogy a taszító külső ellenére mennyire emberséges és szerethető ember volt.
Másnap ismét vonatra szálltam és Veronán, majd Bolognán keresztül (1-3 óra alatt be lehet járni az érdekes részeket és enni egy bolognait) Firenzébe utaztam, ami történelmileg, művészetileg színes város, s itt is aranyszívű emberek adtak életre szóló élményt.

Folyt. köv.