Avagy útlevél nélkül hova máshova mint Gibraltárra.

Első ismeretlen utazásom 2015 júniusában volt. A nagybácsikámhoz mentem de csupán annyit tudtam hogy Sarkadon lakik. Telefont akkoriban nem használtam és épp annyi pénzem volt hogy, odamenjek és vissza. Vonattal mentem és a Keleti pályaudvaron találkoztam a legszebb nővel akit valaha láttam. Ezt a részt rövidre is fogom: Összejöttünk, beleszerettem majd szó nélkül otthagyott valaki másért. Teljesen össze voltam törve. Fogalmam se volt mit akarok, mert addig inkább olyan életet éltem amit mások erőltettek rám. Sok mindent szerettem és szeretek is ebben de belülről üvöltöttem valamiért, fogalmam se volt miért, azt viszont tudtam, hogy változtatni akarok.

Karácsony szentestéjén választ is kaptam milyen irányba. Az interneten olvastam egy cikket ahogy egy orosz utazó pénz, térkép és sátor nélkül járja a világot. ( http://www.ng.hu/Civilizacio/2014/06/egy_fiatal_penztelen_vilagutazo_ ) Bevillant! EZ AZ! Ezt akartam egész gyerekoromba csinálni! Felfedezni a világot, tájakat, kultúrákat, állatokat, növényeket megismerni vagy felfedezni. Sokakat megrémít az ismeretlen, ezzel  így vagyok én is, de ugyanakkor a kíváncsiság is elhatalmasodik rajtam. Lelkes felindulásból kiálltam a szüleim elé és bejelentettem, hogy világgá fogok menni és szeretném az áldásukat kérni rá. Furcsa módon először csak bólogattak azzal a gondolattal, hogy ahogy gondolom. Majd mikor elkezdem olvasgatni, készülődni és látták, hogy komolyan beszélek, jött a nagy veszekedés, beolvasás, lehülyézés…stb. Tudtam a szülői aggodalom beszél belőlük ezért igyekeztem nem tudomást venni a sértésekről.Néhány mondatuk szinte a kitagadással volt egyenértékű,  de a gondolat megérett döntéssé és nem volt semmi vagy senki aki lebeszélhetett volna.

Szerencsémre ekkor szakadt a nyakamba pont annyi pénz, hogy meg tudjam venni a kellékeket s ez még több határozottságot adott. Indulás előtt felmentem a közeli hegyekbe kipróbálni a sátram, hálózsákom, ruháim… és magam. -10 °C fok volt. Tüzet gyújtottam, hogy melegedjek és főzzek. A rizs szörnyű lett. Imádkoztam, hogy hamar megtanuljak tábortűzön is főzni mert így éhes leszek. Az idő hamar leszívta az energiámat és mikor elfáradtam bebújtam az akkor már felállított sátramba és igyekeztem elaludni. Nehezen ment de sikerült, majd az éjszaka közepén felébredtem és azt mondtam elég lesz ennyi. Én se vagyok szuperember de mondogattam magamnak, hogy aludni sikerült és éles helyzetbe se lesz semmi baj vele.

Próbaéjszakám csupán félsiker lett a “kemény” hideg miatt

Minden készen állt már csak én voltam hátra. Elbúcsúztam mindenkitől, lelki erőt vettem és útnak indultam. Január 25.-én egy török barátunk vitt le a benzinkúthoz, ott könnyen találok fuvart (gondoltam én). Egy kartonpapírral a kezemben mászkáltam jobbra balra a benzinkút körül a megfelelő helyet keresve. A papíron volt egy Nagykanizsa felirat amit később áthúztam és Balatont írtam alá. Próbáltam a kamionoknak mutogatva, kocsikhoz mentem oda, útszélén állva… sehogy se akartak felvenni.                                                                3 óra eredménytelen stoppolás után kezdek a reményeim szertefoszlani, ám fél perccel az előtt, hogy feladtam volna, egy borfutár megállt és Lepsényig elvitt. Én megnyugodtam, hogy úton vagyok és nem fagyok meg, ő megnyugodott, hogy nem egy gyilkost vett fel. A kocsiban elmondta, hogy még sose vett fel stoppost de élég bizalomgerjesztő voltam és az én szerencsémre kipróbálta milyen felvenni egy idegent. A benzinkúton kirakott ahol pedig egyetlen kocsi volt. Gyönyörű fekete, aztsetudom milyen márka, bőrülésekkel meg egy csomó menő gombbal és automata kütyüvel. Odamentem a tulajhoz és megkérdeztem el tud e vinni valameddig? Meglepetésemre igent mondott és elvitt Siófokig. Útközbe elmondta, hogy milyen komoly üzletember és mennyi vagyona (cégek Gibraltáron, Hong Kongban, Svédországban, Norvégiában…stb) van. Ezek ellenére mégis nagyon boldogtalan volt. Egy alternatív tükröt láttam magam előtt, hogy milyenné válhatok, ha másoknak akarok megfelelni és nem a saját akaratomat követem. Meglehet mindenem amire mások vágynak de ettől még boldog nem leszek. Sőt épp a mély depressziót láttam a férfi arcán. Nagy megkönnyebbülés volt kiszállni ebből a keserű légkörű kocsiból. A parthoz közel rakott le, ezért egyértelműen mentem is megnézni a befagyott Balatont. Gyönyörű látvány volt a táj és benne ahogy a madarak épp a vacsorát próbálják kiszedni a jég alól. Kellemes szinte meditatív állapotban sétálgattam az üres parton ahol nyáron lépni nem lehet az embertömegtől, most viszont rajtam kívül csak a madarak járnak erre.

Ha a Balatont említjük legtöbbször nem ez a kép ugrik be..

Olyan jól elmerengtem magamban, hogy rámsötétedett. A húgom nagyszülei (ahol gyerekkoromba sokat voltam) itt laknak így (egy kicsit illetlenül) bekéredzkedtem. A meglepetésem ellenére nagyon melegen és szívélyesen fogadott akit (bár vérszerinti rokonok nem vagyunk) de mamának szólítok. Finom vacsorát és kényelmes kanapét kaptam. Egy kicsit nosztalgiáztunk és meséltünk egymásnak mi történt azalatt a kb 10 év alatt mióta nem láttuk egymást. Reggel evés után már indultam is tovább. Elsétáltam az autópályáig és szintén nehezen vettek fel. 1 óra után Balatonlelléig jutottam. Ott viszont meguntam a várakozást és elindultam gyalog. Egy lélek se járt azon az úton. Nagyon egyedül éreztem magam akkor. Miközben sétálgatok ezen az üres úton mint Petőfi az alföldön, el húz mellettem egy kis szuzuki. Visszafordul és egy kedves anyuka megkérdezi, hogy hova megyek? -Gibraltárra. -feleltem vicces kedvemben. Mosolyogva mondta, hogy addig nem tud elvinni de Boglárig igen. Be is gyűrtem magam az anyósülésre és a vasútállomáson kirakott. Mivel vörösödött az ég és az utak még mindig üresek voltak, nem akartam már időt vesztegetni. Fogtam magam és felültem jegy nélkül a Kanizsára tartó vonatra. Balatonfenyvesnél jött a kalauz. Alapjában nem vagyok bliccelős de tudtam, hogy az út sikeréhez ez is kell. Emiatt a határozottság átjárta minden porcikámat ahogy közeledett felém és kérte a jegyemet. Rendes nő volt. Kisebb beszélgetés után erőszakoskodás nélkül megengedte, hogy leszálljak probléma nélkül. Egy kicsit megünnepeltem magamba ezt az apró sikert s busszal mentem tovább Marcaliba, onnan Nagykanizsára. Kis városnézés után anyukám ismerőséhez buszoztam tovább Molnáriba egy vidámparki hullámvasutat alázó járaton. Egyszerre éreztem azt, hogy félek és azt hogy túl fáradt vagyok ahhoz hogy féljek. Csupán a szerencsének köszönhetően megérkeztem egy horrorfilmbe illő falucskába. Elkezdtem keresni a házat és ahogy sétálok a sötét utcán, a még sötétebb feketeségből rám köszön valaki :                                                                                  – Jó estét nagyuram. – Erre én megijedéssel reagáltam de amint felismertem Fűcsomónak becézett barátunkat, gyorsan megnyugodtam és mentünk is  a házába vacsorázni. Egy doboz tojásból készített nekem rántottát (hogy legyen erőm az útra). Be is pusziltam az egészet illedelmesen. Megmutogatta nekem 40 éves szovjet szuvenírjeit és vele is nagyon családiasan beszélgettünk amihez a kandallóban ropogó tűz is hozzájárult.

Kis energiagyűjtés az út előtt. 🙂

Reggel elvitt Becsehelyre ahol sok kamionos áll meg mielőtt elhagyná az országot. Megköszöntem neki mindent és mentem is faggatni a kamionosokat, merre mennek. 1 óra körül egy sárga óriás állt be. Eredetileg Fiumébe akartam menni, de Tibi a sárga óriás sofőre felajánlotta, hogy Szlovénián keresztül elvisz Velencéig. Mire a mondat végéhez ért azt látta, hogy a táskámat már rakom be a kamion fülkéjébe. Intézett egy kis papírmunkát és indultunk is Olaszország felé hatalmas mosollyal az arcomon…

Folyt.köv.